𝗠𝗶𝗱𝗻𝗶𝗴𝗵𝘁 «ᴍɪɴsᴜɴɢ» ✓

| 1. rész |

~Jisung pov~

szerda

- Han Jisung! - riadtam fel egy éles, rikácsoló hangra. A lámpa fénye miatt hunyorogva néztem körbe a teremben, szinte minden szempár rajtam volt.

- Elmondanád, hogy mégis miért alszol az órámon? - vont kérdőre a tanár. Utálom ezt a nőt, öregebb már, mint a suli udvarban lévő 300 éves fa, de van egy olyan érzésem, hogy nem mostanában fog nyugdíjba menni. Élvezi megkeseríteni a diákok életét a függvényeivel és a téglatesteivel.

A kérdésére csak egy válvonással válaszoltam.

- Most ne játszd a suli nagymenőjét, matematika órán vagy, válaszolj rendesen a kérdésre amit felteszek! - kiabált tovább.

- Álmos voltam. Tudja tanárnő, az emberek ezért szoktak aludni - döntöttem oldalra a fejem.

- Ne légy szemtelen! Gyere ki a táblához!

Egy jól hallható sóhaj kíséretében felálltam, és odaballagtam a táblához. A boszorkány felírt egy kegyetlen hosszú egyenletet a táblára olyat, amilyet még életemben nem láttam.

- Tessék, ezt oldd meg - lépett hátrébb elégedetten. Nem értem miért utál engem ennyire.

- Szórakozik velem? Fogadok, hogy ezt maga se tudná megoldani - forgattam a szemem.

- Én nem tűröm ezt a viselkedést az órámon! Egyes, ülj vissza a helyedre! - milyen érzékeny ez a nő. Az ő idejében biztosan nem voltak ilyen "szemtelenek" a gyerekek.

- Szívesen ki is megyek, ha akarja.

- Rendben, akkor már az igazgatóhoz menj, mondd el neki, hogy milyen szemtelenül viselkedtél velem - nézett rám az öreglány.

- Hé, most hova mész? - kiáltott ismét rám, amikor észrevette, hogy a helyemhez indultam.

- Csak a telefonom kell - mondtam, és már zsebre is raktam a készüléket.

- Elegem van fiatal ember, kifelé a teremből! - ordított rám miközben az ajtó felé mutatott.

- Jó, csak vigyázzon nehogy felmenjen a vérnyomása. A végén még szívrohamot kap a terem közepén. Bár, nincs olyan szerencsénk...

- Kifelé te kis pernahajder!! - visította.

Amint kiértem a teremből, a tanár konkrétan rámcsapta az ajtót. Pár pillanatig tanácstalanul álltam ott, hogy mit is csinálhatnék. Nyilván az igazgatóhoz nem megyek le... Inkább az udvar felé vettem az irányt, úgyis szép idő volt, ilyenkor jól esik kiülni egy kicsit a friss levegőre.

_________________

Amint kicsengettek az utolsó óráról is, a táskámat a vállamra kapva siettem ki a teremből, figyelmen kívül hagyva az éppen házi feladatot magyarázó tanárt. Minél előbb szabadulni akartam erről a helyről, de persze az élet mindig keresztbe tesz nekem.

- Jisung, várj meg kérlek - hallottam magam mögül egy igencsak ismerős hangot.

- Igen? Tzuyu... - fordultam meg. Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire unom már. Három hete utánam fut, és könyörög hogy vigyem el valahova. De nem vagyok hülye, tudom, hogy csak azért csinálja, mert ő is népszerűségre vágyik, ahogy a "barátaim" nagyrésze. Nem dőlök be neki.

- Lenne kedved meginni valamit? Kérlek - nézett rám bociszemekkel. Nem fogok igent mondani neki. De olyan szomorúan néz...

-Sajnálom, de sietnem kell haza. Megígértem a szüleimnek, hogy nem kések - igazából semmit nem ígértem nekik, már régóta megromlott a szüleimmel való kapcsolatom. Épphogy csak elviseljük egymást amikor találkozunk a házban.

- Oh, rendben... Megértem - mosolygott. - Akkor talán majd máskor.

- Igen, majd máskor... - megfordultam, és egyszerűen otthagytam. Kicsit sajnáltam, hiszen szegény annyit erőlködik egy nyanvadt közös program miatt, de én mindig lerázom. Majd kárpótlom valamivel, talán veszek neki virágot vagy csokit.

Mikor hazaértem, egyből felsiettem a szobámba, ledobtam a táskámat, és ledőltem az ágyra. Nem tudtam mit kezdeni magammal, le nem akartam menni az emeletről, mert ott voltak a szüleim, és annak úgyis megint egy veszekedés lett volna a vége. A házikat szokásomhoz híven nem csinálom meg, úgyhogy maradt a telefon és a közösségi oldalak.
Már eltelhetett körülbelül harminc perc amit az instát pörgetve töltöttem, amikoris megakadt a szemem valamin. Vagyis valakin... Fogalmam sincs, hogy hogyan találtam meg a profilját, és hogy miért néztem végig a képeit. Annyit változott ez alatt az egy év alatt. Emlékszem még amikor gyerekek voltunk és azt mondta nekem, hogy bármi történjen is, mindig barátok maradunk. Kár, hogy végül nem így lett. Egyik napról a másikra elköltöztek, semmi magyarázat, semmi búcsú, csak egy rövid üzenet amiben leírta, hogy valószínűleg már nem fogunk találkozni. Tavaly érettségizett le, én végig kint vártam rá, hogy elsőként tudjam meg, hogyan sikerült neki. Ő meg még egy nyomorult magyarázatot sem tud adni arra, hogy miért kellett elmenniük.
Be akartam követni, írni akartam neki, beszélgetni akartam vele, hogy megkérdezzem miért hagyott itt. De a szívem helyett az eszemre hallgattam, úgyhogy lemondtam erről. Nyilván meg volt a maga oka, hogy miért nem mondta el. Lehet, hogy én voltam rossz barát, de nem akart megbántani.
Inkább kiléptem az alkalmazásból, és eltettem a telefonomat jó messzire, nehogy kísértésbe essek és ráírjak. Bár kétlem, hogy válaszolna.
Elővettem a laptopomat és kerestem valami filmet, hogy azzal üssem el az időt. A film felénél járhattam, amikor hatalmasat korgott a gyomrom. Muszáj voltam lemenni enni, ha nem akartam itt éhen halni. Lesurrantam a konyhába, összedobtam magamnak egy szendvicset, és már éppen akartam volna visszamenni, amikor anya az utamat állta.

- A tanárod felhívott engem - nézett komolyan.

- És?

- És elmondta, hogy milyen szemtelenül viselkedtél az óráján.

- Mhm, ez remek... - kerültem ki és indultam felfelé a lépcsőn. Még utánam kiabált valamit, de az nem különösebben érdekelt. Most bunkónak tűnhetek, de ő se különb. Mióta gimnáziumba járok, azóta irányítani próbálja az életem. Mit hogyan csináljak, cselekedjek, mit gondoljak, és az én véleményem abszolút nem is számít neki. Apámnak pedig muszáj egyet értenie vele. De amint betöltöm a tizennyolcat, elköltözök innen, új életet kezdek, és megszakítok velük minden kapcsolatot.

Becsaptam magam után a szobaajtómat, kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, és folytattam a filmet, most már két szendvics társaságában..

______________________

Na helokaa. 💕 Bocsi, ha az első rész kicsit uncsi lett, igyekszem a többit jobbra megírni. Ezelőtt próbálkoztam még könyveket írni, de azokkal elakadtam egy ponton, és valahogy nem ment tovább, nem jött az ihlet. Ez az első könyv, amiben látok reményt arra, hogy be is fejezzem. Egyébként ez csak egy random gondolatomból indult az éjszaka közepén, és olyan jó story line jelent meg a fejemben, hogy gondoltam, leírom. Szóval remélem élvezhető lesz valamilyen szinten, és nem dögunalmas. 😘