| 2. rész |

3K 200 64
                                    

csütörtök

A csütörtök sem telt másabbul, mint a szerda. Ugyanazok az unalmas órák, a szünetek a kamu barátaimmal, akik csak a népszerűségem miatt használnak ki. Hülyének néznek, azt hiszik, hogy nem tudom ezt róluk, de rajtuk kívül nem lenne egy barátom sem. Mióta Minho elköltözött a családjával, azóta egy igazi barátom sem volt. Ha a mostaniak akarnak valamit, vagy éppen a nyakukba szakad a világfájdalom, egyből hozzám futnak, én hülye meg segítek is nekik. De ha én érzem rosszul magam, vagy kéne valaki, akivel komolyabban tudok beszélgetni, hirtelen eltűnnek, vagy kifogásokat keresnek, hogy miért nem érnek rá. Bár lehet, hogy Tzuyu komolyan gondolja a barátkozást, és nem csak egy érdekbarátom akar lenni. Megpróbálhatnék én is közeledni felé  ahelyett, hogy mindig hárítanék.

Mikor kicsengettek a negyedik óráról, kisiettem az osztályból egyenesen a szekrényemhez, hogy előszedjem a szükséges tankönyveket. Még én is elcsodálkoztam magamon, hogy honnan jött ez a hirtelen szorgalom.

- Jisung - hallottam meg egy szarkasztikus hangot. Becsaptam a szekrényajtót, hogy a szemébe tudjak nézni a hang tulajdonosának.

- Mit akarsz Yuta? - sóhajtottam fel. - Ha megint jössz a szokásos dumáddal, kérlek inkább hagyd, és ne pazarold el ezt a két percet az életemből.

- Mintha te olyan elfoglalt ember lennél.

- Mit akarsz? - kérdeztem meg újra.

- Küzdj meg velem. A suli udvarán. Aki nyer, az lesz a legnépszerűbb diák.

- Te idióta, ez nem így működik - csaptam homlokon magam.

- De igen, mert ha én nyerek, akkor téged gyöngének fognak titulálni, és már senki se akar barátkozni veled, úgyhogy viszlát büszkeség és barátok - mondja ördögien.

- Verekedni akarsz?

- Nem, puskával meg ágyúval lőni rád - forgatta meg a szemét. - Szerinted?

- Felejtsd el - horkantottam.

- Gyáva vagy - mondta a szemembe.

- Nem vagyok gyáva, csak félek, hogy végül a kórházban kötnél ki - néztem rá tettetett szomorúsággal.

- Azt hiszed félek tőled? Nincs is rajtad izom, úgy nézel ki, mint egy emberi csirkeszárny.

- Tavaly fél órára le kellett állítani a focimeccset, amikor az egyik játékos véletlen kigáncsolt téged és a földön fetrengtél, mert bibis lett a kisujjad - vágtam vissza.

- Azért, mert nagyon fájt! El is törhetett volna!

- Persze, persze.. Bocs, inkább megyek, nincs kedvem ezt tovább hallgatni - azzal fogtam magam, és kikerültem a felháborodott fiút.

- Csak hogy tudd, egy hétig be volt gipszelve az ujjam! - kiáltotta utánam.

Nos...ő Yuta. Az egyetlen "ellenségem" a suliban. Mivel mi kettem vagyunk a legnépszerűbbek, folyamatosan megy a versengés köztünk. Vagyis csak ő verseng, engem nem érdekel a nevetséges viselkedése. Túlságosan erőltetetten próbálja hozni a jófej stílust, de ez nem mindig sikerül neki, így ő inkább megfélemlíti a diákokat. Aki tiszteletlen volt vele, azt suli után a suttyó haverjaival megverte, nem számítottak neki a következmények. Vele mindenki csak félelemből barátkozik, szerintem még a tanárok is csak félelemből adják meg neki a kettest félévkor.

A terembe érve ledobtam a könyveimet az asztalra, és addig nyomkodtam a telefonom, ameddig be nem lépett a tanár. A férfi egyetlen szavára se figyeltem oda, egész órán az ablakon bámultam ki és gondolkodtam. Persze, hogy Minho volt a gondolataim főszereplője. Vajon emlékszik még rám? Egy év alatt lehetetlen, hogy elfelejtett. Vajon visszajönnek még? Vajon láthatom még? Még mindig megvan az a levél amit egy éve írt. Bent lapul az asztalom fiókjának legalján. Azóta rengetegszer gondoltam arra, hogy írok neki egy üzenetet, lesz ami lesz alapon, de végül soha nem tettem meg. Emlékszem, hogy mennyire szomorú voltam amikor elmentek. Nem sírtam, inkább csak ürességet éreztem.

𝗠𝗶𝗱𝗻𝗶𝗴𝗵𝘁 | MINSUNG ✓Where stories live. Discover now