A Bóbiták Hajnala | ✓

08

Tekla Barnit bámulta. A kisfiú a kertbe állított aprócska medencében pancsolt, vigyorogva merült el a vízben majd megtalálva az elveszett hajóját hangos nevetésbe tört ki. Hallotta Izoldát, ahogy búcsúzott az édesapjától, majd a nő meg is jelent a teraszajtóban és mosolyogva figyelte a fiát.

A nő vetett egy óvatlan pillantást az árnyékba olvadó lányra, később mégis Barni felé vette az irányt. Kezében frissen facsart narancslé pihent, majd térdre ereszkedve rögvest összeborzolta a kisfiú nedves tincseit. Végigsimítva a gyermeki mosolytól maszatos arcon a szívébe pillanatok alatt mart bele a fájdalom és hátra lesett a vállai felett Teklára.

A lány pedig elkapta a tekintetet, gyomrában már összegyűlt a mardosó féltékenység. Hogy lehetek egyáltalán ennyire szánalmas? Hiszen, hogy is fordulhatott meg a fejében a gondolat, hogy az öccse helyett inkább ő kapja meg a figyelmet? De elnézve őket mégis összeszorult a szíve, lesütötte a szemeit és újból eljátszott azzal az illúzióval, amit már rongyosra játszott. A saját édesanyját látta a szemei előtt, azt a nőt, akit még megismerni sem volt ideje. Szerette Izoldát, hogyne szerette volna? De már gyerekkorában is tudta, hogy ez a nő, sosem fogja úgy szeretni őt, mintha a saját gyermeke lett volna. És miután megszületett Barni minden feltételezése bebizonyulni látszott.

- Tekla! - Barni sikongatva pattant ki a medencéből és futó lépések mellett sietett Teklához. Csuromvizes ölelésbe vonta a nővérét. - Hiányoztál!

A lány meghökkenve hallgatta az aprócska fiú szavait. Igazat mondott hát? Abban sem volt biztos, hogy ismerte a hiányzik szó jelentését, de erőteljesen villámló zöld szemeibe pillantva érezte, hogy Barni tényleg így gondolta. Hiányzott neki.

- Te is Tökmag! - Összeborzolta nedves tincseit, majd félszemmel Izoldára lesett.

- Ugye nem fogsz többször itt hagyni miket?

A kisfiú kíváncsian nézte nővérét. Tekla az ajkaiba harapva próbálta meg visszatartani a könnyeit. Hogy is magyarázhatná meg neki miket érez? Hogy is érthetné megy egy ötéves kisfiú, hogy mik játszódnak le benne?

- Miért sírsz? - ártatlanul tette fel a kérdést. A lány egyszerűen megrázta rózsaszínre festett fürtjeit és elveszett a kisfiú ölelésében. Barni milliószor többet érdemel, mint én valaha is fogok!

- Ha el is megyek, ígérem, hogy visszajövök!

Tekla is hinni akart a szavaiban.

Végül a fiú visszaszaladt a medencéhez és még nagyobb vehemenciával merült el a vízben. Sóhajtva állt fel az árnyékból és a konyhába sietett valami harapnivaló után, de amint kiszúrta Izoldát szégyenérzet kúszott az ereibe. Éppen meg akart fordulni, mikor Izolda hangja megakasztotta a mozdulataiban.

- Nem akarom, hogy rossz viszonyba legyünk! - A nő szemei élesen villantak a lányra, a kezeiben tartogatott felmosórongyot ott felejtette a pulton és tett egy lépést Tekla felé. De ő is érezte a közöttük pattogó feszültséget. Akár egy gumilabda. Tekla egy hatalmasat nyelve sütötte le a szemeit. Bocsánatot kellene kérnem? De választ nem kapott. Sosem kapott. - Tekla? Nem akarsz végre-valahára őszinte lenni?

- Én mindig őszinte vagyok veled - susogta halkan. Már őt sértette a hazugság, ami olyan könnyen csusszant ki belőle, beleszokott a folytonos hazudozásba, most mégis fájt kimondania a szavakat. De nem nyílhatott meg előtte! Hiszen akkor látná mennyire selejtre méltó vagyok! Tehát egyszerűen összezárta az ajkait.

- Tekla látom, hogy őrlődsz! De mégis hogyan segítsek, ha te képtelen vagy elmondani mind azt, ami nyomja a lelkedet? - Izolda hevesen lépett közelebb a lányhoz, ujjai felderítették fehér bőrét, amin már látni lehetett az előbukkanó szeplőket. - Kérlek Tekla! Én kérlek téged, mondd el mi bánt!