A Bóbiták Hajnala | ✓

18

Tekla szándékosan fordult az ablak felé. Az apja párbeszédet szeretett volna kezdeményezni, leginkább leszidni, hogy megint kimaradt éjszaka, de neki nem volt hozzá lelkiereje. A tegnapi nap egyenesen kiszipolyozta, mintha egy pókhálóba csöppent volna és egy ragadozó pók egyszerűen kiszívta belőle az életet. Valahogy így érezte magát miközben a diófán ücsörgött.

Mikor a varázslat megszűnt körülötte percekig csak leste a mólón kuporgó barátait. Akkor még nem gondolkodott, a szellő elkobozta tőle őket és mire talpa belesüppedt a forró avarba már meg is feledkezett mindenről. Mintha az a pár óra, amit a fán töltött, meg se történt volna.

Sóhajtva kortyolt a teájába, míg szemeivel konokul tapadt az ablakra hulló esőcseppekre. Nem akart megfordulni, mert tudta, hogy szembe kell néznie az apjával. Nem akart megfordulni, mert tudta, hogy ha akarja se tudja majd leállítani a szavait. Nem akart megfordulni, mert amíg nem néztek egymás szemébe, nem burjánzott köztük harag, egyikőjük se volt dühös a másikra és nem voltak összetört szívek.

És mégis megfordult.

Tekla összeszorította magát, érezte, hogy az izmai pattanásig feszültek, míg az ő szemei elmerültek azokban a túlontúl ismerős árnyalatban lubickoló íriszekben. Ismerős volt a tekintet, ismerős volt a benne hullámzó érzés. Csalódott bennem.

– Azt kérted tőlem, hogy bocsássak meg neked, de hogy tegyem, ha folyton megszeged a szavamat? Folyamatosan hazudsz nekem! Folyamatosan ignorálsz, pedig ebben a családban mindenki próbálkozik Tekla, az egyetlen, aki nem az te vagy! Hogyan tegyünk a kedvedre, ha mindent, amit teszünk ellenállással fogadsz? – Imre kétségbeesetten hunyta le a szemeit, tenyere reszketett, az elfojtott fájdalom kiült a testére, vállai összeroskadtak, egykoron dús hajkoronája pedig lassan kopaszodni kezdett. Tekla fájdalmasan szorította össze a szemeit, nem akart a férfire pillantani, mert ezzel csak saját problémáira terelődött a figyelme. Arra a romhalmazra, amit minden egyes nap csak tovább bővítgetett, mintha a hibák elkövetése jelentette volna számára a menedéket. Megszokássá vált bántani másokat, elrontani dolgokat. – Tekla! Hozzád beszélek, de te még a szemembe se nézel!

– Hallak, apa. Hallak! Ahhoz, hogy figyeljek nem szükséges a szemeidbe néznem!

– Miért viselkedsz velem így? – Imre halkan tette fel a kérdést, mintha félt volna a választól és abban reménykedett volna, hogy a szavak el sem érnek a lányáig, de Tekla szemében valami kietlen érzés villant meg.

– Hogy apa? Hogy viselkedek veled? – súgta kissé kábán, továbbra is a forró teát szorongatva. A fizikai fájdalom valahogy mindig elterelte a figyelmet a lelkiről.

– Úgy érzem csak akkor voltál velem őszinte.

– Mikor? – Tekla nem nézett az apjára, csendben kortyolt a teájába, de legbelül pontosan tudta, hogy mire gondolt az apja. Talán igaza van.

– Akkor, Tekla. Azon az estén, mikor sírva roskadtál össze a porban! Miért? Miért nem tudod elmondani nekem, hogy mi bánt? – Imre dühösen pattant fel a helyéről és remegő ujjakkal vádolta meg a lányát. – Itt hagysz ebben a rothadó tehetetlenségbe és folyamatosan engem hibáztatsz mindenért! Azt akarod, hogy foglalkozzak veled, de minden egyes próbálkozásomat visszavered! – kiáltotta vádlón, vállával takarta az arcát. – Mindent te tettél tönkre, Tekla! Nem emlékszel milyen volt, mikor még nem kezdted el ezt a hülye magatartást? Úgy viselkedsz, mint egy útszéli cafka! Szerinted nem hallom a pletykákat, hogy körülbelül lefeküdtél Tölgyeskert összes férfijával?

– Szégyellsz talán? – Tekla kérdéssel próbálta megtartani a látszatot. Próbálta magán tartani a pajzsot, de az lassan repedt szilánkokra és a könnyek homályosították el a tekintetét. Túl sok! Túl sok! Túl sok! Ajkai reszkettek, és a férfi szemeibe merült. Mintha saját magát nézte volna kívülről. Ő se fogalmazott volna másképp, mint az apja. Cafka. Cafka. Ez lennék?