A Bóbiták Hajnala | ✓

17

Mendel álmosan pislogta ki a szemei közül fáradt sötétséget és az egyetlen amire gondolni tudott, hogy háta puha matracba nyomódott. Mélyen legbelül reménykedett abban, hogy a tegnapi nap talán meg se történt, és mindezt csak álmodta, de érezte. Érezte mélyen a zsigereiben, hogy valami megváltozott benne.

Sóhajtva fordult át a másik oldalára és azonnal az éjjeliszekrényen pihenő telefonjáért nyúlt. Tíz óra volt. Megdörzsölte a szemét és csak ekkor szúrta ki, hogy a matracon nem egyedül feküdt. Oldalra fordított arccal leste meg Andort és máris megérezte a szívébe hasító éles fájdalmat.

Nem tehetem ezt vele!

Tisztán emlékezett mindenre, a valami hangja ott őrjöngött a gondolatai között és nem eresztette el. Mintha minden egyes másodpercben emlékeztetni szerette volna az ígéretére. Hogy mehettem bele?

Tehetetlenül vezette ujjait a fürtjeibe és óvatosan felülve a tenyereibe temette az arcát. De mégis volt ebben a helyzetben helyes válasz? Talán hagynia kellett volna Andort meghalni? Hogy saját szemeivel lássa hogyan ég hamuvá? Választania kellett, pont őneki. Mert te szeretsz közülük legerősebben! A varázslat pontosan tudta, hogy ő volt a leggyengébb láncszem, mások képtelenek lettek volna döntést hozni ő mégis Andort választotta.

Azt a fiút, aki most békésen szuszogott mellette. Nem tehettem ezt vele! Túl fontos volt ő! Túlságosan fontos.

Mendel hátra pillantva mérte fel a szőke fiút. Egészen úgy festett, mint egy angyal, egy fáradt, naiv angyal, akiért ő megőrült. Gúnyosan megrázta a fejét és tündöklő napsütésben ázó erdőre pislantott.

Benne motoszkált egy gondolat, és Mendel érezte, hogy nem fog tőle megszabadulni. Addig nem, míg el nem végzi a parancsot. Parancs? Hinni akarsz egy random hangnak, ami a fejedben dünnyög? Ám a valami pontosan hallotta Mendel minden egyes szavát, hallotta a választ. Visszhangzott az elméjében, még egy apró gunyoros mosolyt is odaképzelt. A markában tartotta a fiút. Igen. Hinni akarsz.

Andor halkan szuszogott mellette. Forró levegőt fújt ki rózsapiros ajkain keresztül, míg szőke fürtjei akadálytalanul terültek el a hófehér lepedőn. Mendel ujjai csupán megízlelték a fiú forró bőrét, de teste azonnal válaszolt az érintésre. Többet akart belőle, de a száműzött gondolat egyenesen felszántotta elméjének mezejét. Nem engedte, hogy újból elvesszen a fiú óvó tudatlanságában. Neki feladata volt.

Reszketve fújta ki a levegőt, de nem bírta lehámozni a szemeit Andorról.

A fiú szemei lomhán nyíltak fel és őt azonnal a kint ragyogó kéklő égboltra emlékeztették.

– Minden rendben? Tegnap olyan hirtelen elszaladtál! – suttogta a szőke, mintha félt volna felemelni a hangját. – Zaklatott voltál... mármint mind azok voltunk! Csak... csak rajtad olyan szokatlan volt ezt látni. Még este meg akartam kérdezni, vagyis hajnalban – nevette el magát, majd felülve kicsit közelebb csúszott Mendelhez. -, de nem akartalak felébreszteni és végül én is bealudtam itt.

Mendel a helyzet ellenére egy apró mosolyt engedett meg magának és sután bólintott. Nem tudhatja meg!

– És végül jutottatok valamerre? – köszörülte meg a torkát, odébb csúszva szívta magába a levegőt, ami nem volt átitatva Andor kellemes, frissen álmos illatától.

– Azon kívül, hogy Tekla és Sebes lefeküdt egymással nem igazán.

– Micsoda? – Mendel értetlenül bámult hátra a vállai felett. Egy pillanat erejéig újból egy egyszerű fiatalnak érezte magát, akinek nem varrtak a nyakába egy gyilkos feladatot. Csak egy kicsit feledkezett meg a bűneiről. – És Hanga?