A Bóbiták Hajnala | ✓

13

Andor látott maga előtt egy lányt. Vörös hajkoronája beleolvadt a bíbor napfelkeltébe. Csillámlott előtte a vízfelszín, a lány tükörképe pedig beleveszett ebbe a vad kavalkádba. Ropogott a talpa alatt az avar, de nem fordult meg. Egyenesen állt, szemeit le sem hámozva az előtte hullámzó világról. A fák sziluettje beleveszett a fényáradatba. Andor fájdalmasan kapta szemei elé a kezeit, de mire feleszmélhetett volna a lánynak már nyoma veszett. Tétlenül toporgott a hatalmas diófával szemben. Tekintete felkúszott a kesze-kusza ágakon és meg is találta őt. Retináját égették a heves, hajnali fénycsóvák, de képtelen volt elereszteni a képet. Hiszen annyira ismerős volt, a vonásait mégsem bírta megragadni. Mint egy délibáb! Hevesen kapaszkodott bele a felette húzódó vékony ágba, míg a szél erőteljesen rázta a fa lombját.

Hanga. Andor szíve kiugrott a helyéről, ordítani akart, de a szavak a torkára fagytak. Kapálózott, el akarta érni a lányt, de Hanga szemei homályosan derengtek. A fellángoló napsugarak lobbantották tűzre a fürtjeit és már csak annyit látott, hogy a teste beleveszett az avarba.

. . .

Kipattantak a szemei. A kora reggeli, friss napsugarak már egészen csiklandozták a talpát, de a szíve továbbra is hevesen lüktetett a mellkasában és csak néhány pillanat kellett ahhoz, hogy megérezze a bőrébe maró égető fájdalmat. Felszisszent.

Ismerős volt már neki az érzés. Vonzotta valami, mintha a fájdalom azért keletkezett volna a mellkasában, mert abban a pillanatban valaki másnak is baja esett.

Mi ez az egész?

A feje is hasogatott a másnaposságtól. Nyöszörögve nyúlt a telefonjáért.

6:24.

Megrázta a fejét és beletúrva a fürtjeibe újból el akart veszni a párnájában, de megérezte, hogy a mellkasa még az eddiginél is jobban égni kezdett. Fájdalmasan fordult le az ágyról és máris tárcsázni kezdte Hangát.

A fájdalom leginkább hozzá szokott vezetni. De a telefon percekig csak kicsengett végül egy sípolás és a készülék kialudt. Andor értetlenül ült fel az ágyában, ujjaival a fájó pontot masszírozta míg magára kapta az elszóródott ruháját. A fürdőben gyorsan túlesett a fogmosáson és újból tárcsázta a lányt, de választ még mindig nem kapott.

Lekapta a kulcsot a komódról és kisietve gondolkodás nélkül pattant a kocsijába. Szíve reszketegen verdesett és hihetetlen rossz érzés fogta el. Emlékezett az álmára, tisztán hallotta a levegőbe vágó sikolyt, látta a szemei előtt a lány vörösen égő fürtjeit. Megrázta a fejét és újból hívta a lányt, de harmadjára se vette fel. Azzal nyugtatta magát, hogy talán aludt, de valamiért a rossz előérzet nem távozott a testéből. Sőt a mellkasa már-már kínzóan lüktetett.

Ujjait tördelve torpant meg az ajtó előtt és hármat kopogva azonnal meghallotta a csoszogó lépteket. Almási Terézia aggódó pillantása köszöntötte a fiút.

– Ugye Hanga veled van? – Terézia meg se várta, hogy Andor szólásra nyissa az ajkait. – Andor?

– Miért... nincs itt? – a szavak halkan gördültek ki a szájából, de máris megbánta, hiszen a nő arcán ijedtség szánkázott végig. Az ő tagjai is reszkettek.

– Andor! Hol van az unokám? – A nő hevesen támadt a fiúnak, de Andor szemei előtt megfagyott a zuhanó test képe. Kieresztett egy remegő sóhajt, majd egy mosolyt erőltetve az arcára megrázta a fejét.

– Tényleg, el is felejtettem, hogy Sebesnél van! – meggondolatlanul szöktek elő belőle a szavak. Terézia összevonta a szemöldökét, fáradtan masszírozta a homlokát. – Minden rendben van vele. Ne tessék aggódni, rendben? Csak én is megfeledkeztem róla, de minden rendben. Tényleg!