A Bóbiták Hajnala | ✓

22

Érezte a lába alatt hullámzó forróságot. Szándékosan hagyta a cipőjét a mólón, csakhogy mezítláb érezhesse azt a fojtogató tudatot, hogy a valami már réges-rég beleivódott az egész környezetbe. Lélegzett a talaj, dalolt a szél, susogtak a fák.

Tekla régóta kereste már ezt az érzést, ezt a felszabadítóan üres mégis teljes valamit. Mindent kipróbált és végül a töretlen mennyiségű szex hűtötte le már így is forrongó lelkét. De ehhez képest még a legfantasztikusabb együttlét is semminek tűnt.

Mélyen magába szívta a friss, esőáztatta, hajnali illatot. Megrészegült tőle. Egyenesen egy másik univerzumba került, míg a lábai alatt még mindig érezte a zabolázatlan erejű varászlatot. Mintha a földfelszíne valamilyen gátat szabott volna számára, érezte, hogy ki akart törni. Érezte, hogy vadul lüktetett a talpa alatt.

Tekla zihálva tárta ki a szemeit és lepillantott a harmattól átázott talpára. Akár egy őrjöngő bika, a varázslat megtalálta az egyetlen pontot, ahol kitörhetett és hirtelen taszította le a lábairól a lányt. Sikkantva kacagott fel és engedte, hogy a fűszálak lágy cirógatással csitítsák le verdeső szívverését.

Imádta ezt az érzést és legszívesebben nem is mozdult volna el innen. Délelőttjeit már megszokásból töltötte ebben a varázslattól buja természetben, míg délután visszatért a szürke hétköznapokba. És egyenesen megvetette a tudatot, hogy ketté kellett szakítania önmagát.

De az idillt megszüntette valami. Tekla kérdőn kapta fel a fejét és megbújva a hosszúra nőtt fűszálak mögött, szemeit a közelgő fiúra fektette. Megismerte Mendel cammogó lépteit, ujjai között szokásához híven parázslott egy cigaretta, míg kifürkészhetetlen szemeivel elveszett a tó fodrozódó tükrében. A lány biztos volt benne, hogy a varázslat eltakarta őt a fiú kíváncsi tekintete elől, így kieresztette az eddig bent tartogatott levegőt. Felvont szemöldökkel helyezkedett törökülésbe.

Mendel határozottnak tűnt, de Tekla már ismerte a tekintetében megbújó tehetetlen rettegést. Szólásra nyíltak az ajkai, de a lány semmit sem értett belőle.

– Hallani akarom! – kiáltotta el magát, de a valami rá se hederített. A fiúval társalgott. Tekla zsörtölődve vonta össze a szemöldökét. – Hallani akarom!

– Shh!

– Hallani akarom! – eltökélten mosolyodott el, de hirtelen érezte meg a csuklója köré fonódó indákat. A lány ijedten próbálta kiszabadítani magát a fogságból, de a növények nem eresztették. – Eressz el!

– Várnod kell!

Sosem hallotta még ilyen ingerültnek ezt a hangot. Megszeppenve torpant meg, és alig észrevehetően, de a gyomrában valami kellemetlenül bizsergő érzés vert otthont. Tekla nem akart tudomást venni az érzésről és eltökélten figyelte Mendel alakját, de az nem hagyta nyugodni. Ravaszul kúszott fel a gyomrából és a maró félelem megtorpant a torkában. Félelem. Alig hallhatóan súgta a kis hang a fülébe, de ő megértette. Hogyne értette volna meg? Tisztán ismerte ezt az érzést. Kalapáló szívét, a hűvös marcangolást a gyomrában, majd az epés tehetetlenséget a torkában. Túlságosan jól ismerte már, hogy ne értse meg már pusztán az első jelekből. De nem akart rágondolni. Nem félhetek tőle! Hiszen ő a barátom! Ő sose bántana. Viszont az erőteljes hang még mindig visszhangzott az elméjében. Fenyegető volt és füstös.

Lehunyt szemekkel szívta magába a tiszta levegőt, mélyen és egyenletesen lélegzett, így szívverése pár pillanattal később normalizálódott, de a gyomrát még mindig bitorolta a fagyos félelem.

– A barátaid este még visszatérnek. Jobb, ha te is csatlakozol hozzájuk! Most menj – nem tűnt dühösnek, inkább volt távolságtartó és rendkívül nyers. Tekla meg sem szólalt, egyszerűen felpattant a harmattól nedves fűszálakból és a cipőjét megragadva indult meg mélyen az erdő belsejébe. Alig, hogy kiért a rengetegből, valaki rákiáltott.