A Bóbiták Hajnala | ✓

19

Fáradtan szedte fel a földre szóródott cigaretta csikket és vetett egy megsemmisítő pillantást az előtte füstölő Mendelre. Andor teljesen megfeledkezett a munkaköréről és ez addig eszébe se jutott, míg reggel az édesapja rá nem tört, hogy Gergő roppantul dühösen rontott az irodájába.

– Andor fel sem fogod nekem ez mennyire megalázó! – Miklós dühösen csapott az asztalra és rossz szokásához híven a cigarettásdobozért nyúlt. – Gergő csakis jószívűsége miatt alkalmaz minket! Könnyedén találhatna magának jobb és olcsóbban megfizethető erdészt is mint én és egy jobb munkaerőt, mint te! Ez nem játék! Munkát ad neked, megfizet egy olyan állásért, amit alapvetően ingyen önkéntesként kellene elvégezned és te ezekután még képes vagy megfeledkezni erről?

– Apa... sajnálom.

– Sajnálhatod is! – Orrnyergét masszírozva szívott a cigarettába. – Nagyot csalódtam benned, fiam!

– Annyi minden történt, apa. Én tényleg sajnálom... ígérem nem...

– Kotródj a szemem elől! – sziszegte dühösen és megfordulva el is hagyta a házat.

Andort azóta emésztette a bűntudat, sosem veszekedett igazán a szüleivel. Mindig egyezett a véleményük és alapvetően engedékenyen nevelték, most mégis csalódást okozott. Összeszorította az állkapcsát és a tó partján sodródó Pepsis üvegért nyúlt.

– Miért nem tudják az emberek összeszedni a saját mocskukat? – Mendel értetlenül kapott fel egy műanyag zacskót és Andor felé hajította. – Ezt nézd!

A szőke összerezzent a hirtelen felharsanó hangra, de követte az ujjait és azonnal kiszúrta az emlegetett tárgyat. Grimaszba futott az arca, de azért elnevette magát. Egy használt óvszer volt egy száradt ágra aggatva.

– Ez azért nem semmi. De én meg nem fogom, végén elkapok valami fertőzést! – Mendel megborzongott és a csikket elnyomva az egyik fakérgen bele is dobta a szemeteszsákba.

– Próbáld meg csak belerázni a zacsiba – súgta undorodva Andor és elnevette magát, mikor Mendel egy ággal megérintette.

– Baszki én látom az ondóját! – Mendel röhögésbe tört ki, hasát fogva túrta hátra göndör fürtjeit, majd egy hirtelen mozdulattal össze is fűzte őket. – Kéred?

– Persze elrakom szuvenírbe.

Mendel egy vigyort villantva söpörte a szemetesbe az óvszert majd tovább sétált. Andor figyelte a fiú feszes hátát, a batikolt pólója lazán belevolt tűrve egy fekete rövidgatyába, de még ez is bejött neki. Igazából minden, ami Mendel körül forgott bejött neki. A szarkazmusa, az otromba szókincse, piszkos vigyora és maga az a megfoghatatlan valami, ami körbelengte. Andor sosem hitt abban, hogy végül egy ilyen fiút fog vonzónak találni, egy ideig még azt sem ismerte be, hogy egy fiút vonzónak tartott, most mégis Mendel körül forogtak a gondolatai. Pedig tudta, hogy ez egyáltalán nem fog semmi jóhoz vezetni. Még a munkádat is elfelejtetted, csak amiatt mert ő megjelent az életedben! Gyerünk Andor, ne engedd, hogy átvegye az irányítást!

Nem is akarta átengedni neki, de mégis tetszett az, amikor Mendel parancsolón szólt hozzá, amikor durván és vággyal telve tekintett az ajkaira, mikor ujjai feltűrt pólója alá vándoroltak. Azonnal átkozni kezdte a gondolatait és pirulva hajtotta le a fejét. Dolgozom! Nehogy már itt is róla szóljon minden!

– Min agyalsz?

Pedig már majdnem sikerült megfeledkeznie róla. Andor sóhajtva emelte fel szemeit Mendel arcára, palakék szemei kíváncsian csimpaszkodtak az arcára, míg a tölgyfa levelei belekúsztak az arcába. Bár ez Mendelt nem zavarta. A zsebébe tűrte az ujjait és kíváncsian vonta fel a szemöldökét. Andor azonnal megérezte, hogy az arcát elárasztotta a pír, és emiatt csak még dühösebb lett önmagára. Lehajtott fejjel rázta meg a fejét, majd visszanézett a fiúra, aki addigra már alig néhány lépésnyire állt tőle. Elütött a nyugodt, erdei környezettől, az arany fénycsóváktól, mégis mintha beleszületett volna ebbe. Teljes ellentétet mutatott mindennel, ami körülvette, de pont emiatt vált elengedhetetlen tényezőjévé a reggeli napsütésben lubickoló erdőnek.