A Princeton egyetemen történő első tanítási nap óta már hat év eltelt.
Hana Simko, Stella Dawn, Park Jimin, Kwon Minsik, Lisa és a három gyerek a lehető legbékésebben éldegélnek Moszkvában. Oroszország kivételesen biztonságot nyújt azoknak, akiket...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
2024 nyara, Moszkva gazdagnegyede, Oroszország
Hana:
Nyújtózkodva nyitom ki a szemem, mikor megérzem a nap kellemes melegét a bőrömön.
A falon kattogó órára pillantok, ami fél nyolcat mutat. De Minsik ennek ellenére nincs mellettem, pedig Vasárnap van.
Felpattanok az ágyból, majd magamra húzom a földön heverő kék rövidnadrágomat és fehér pizsama felsőmet. Megigazítom a takarót, majd belebújok a papucsomba és így battyogok le a konyhába, ahonnan csodálatos illatok szállnak felém a levegőben.
Az ajtófélfának dőlök, és így nézem Minsiket, aki egy szál melegítőben és vizes hajjal reggelit készít. Muszáj elmosolyodnom, hiszen olyan szorgosan akar meglepni minden reggel. De eddig még sosem sikerült, hiszen mindig felébredtem, mint most is.
-Már megint túl korán keltél fel. – szólal meg, majd megfordul.
-Te kelsz túl korán. – rázom a fejem. Lassan közelebb sétálok, majd megállok mellette. – Pedig aludhatnál. Nem szeretném, ha a férjem kialvatlan lenne. – ölelem át, és úgy nézek fel rá. – Elég lenne gabonapelyhet enni, nekem az is jó!
-Ezen a téren semmit sem változtál. – nevet. Egy éve házasodtunk össze, persze csak Stelláék után.
-De az finom!
-Úgy viselkedsz, mint egy tinédzser. – mosolyodik el, majd derekamra helyezi a kezeit.
Nem telik el olyan nap, mikor ne gondolkodnánk a régi időkön. Hiszen kétezer-nyolc és kilenc egy meghatározó év volt számunkra. Azóta pedig sokkal jobban felnőttünk. Én már huszonnégy éves vagyok, a fiúk pedig huszonkilenc. A kor ellenére ugyanolyanok, mint régen. Mi sem sokat változtunk külsőleg. A fiúk szerint szebbek vagyunk, mint eddig, szerintünk pedig ugyanolyan helyesek. Stella és Én most éljük a fénykorunkat.
-Jól aludtál?
-Igen, nagyon. Olyan jó meleg volt az éjszaka. Nem szeretek fázni.
-Egész éjszaka takaró nélkül aludtál, ez nem állapot. Mostantól nem aludhatsz így, legalább bugyi legyen rajtad.
-De olyan kényelmes!
-Ne nyávogj. – koppint rá az orromra, mire felnevetek. Igen, határozottan megmaradt bennünk pár dolog.
-Te pedig száríts hajat, mert megfázhatsz.
-Dehogy.
-Ne nyávogj. – szólok rá, mire mosolyogva rázza a fejét.
-Hihetetlen vagy.
-Tudom, csodálatos vagyok. – perdülök ki karjaiból, majd leülök a méregdrága konyhai székek egyikére, a méregdrága asztalhoz.
