A Madidi küldetés

13. Fejezet

Öt nappal később

Stella:

-Ezt a kórházat még nem néztük. Tudod, hogy mit gondolok erről az egészről... Nulla az esélye, hogy itt vannak a szegény negyed kórházában. Már rég...

-Csak hogy megnyugodjon a lelkem. - bámul ki Minsik a másik ablakon, én pedig leállítom a motort. - Kérlek Stella, nézd meg...

-Rendben van, megnézem. - sóhajtok és kiszállok az autóból, majd bizonytalanul lépek be az elhanyagolt kórházba.

Bent pár helyi beteg vár, az épület nem nagy szám.

-Jó napot kívánok! Érdeklődni szeretnék. - lépek a recepcióhoz. Egy idősebb nő néz fel rám, de mielőtt megszólalhatnék, megcsörren a vezetékes telefon. Bocsánat kérően mosolyog egyet, majd felveszi, azután pedig minden magyarázat nélkül felkel és elhagyja a helyét. Kinyit egy ajtót és eltűnik.

-Csúcs. - morgok.

Kezembe veszem az ügyet és felbaktatok az első emeletre, ahonnan nem tudtam tovább menni, mert a lépcsőt újítják, így beállok a lift elé és türelmesen várok, amíg kinyitódik.

Azonban mielőtt beléphetnék, valami nekem jön teljes erőből, feljajdulok, és a lábamhoz kapok, majd dühösen egyenesedek ki, hogy leordítsam az illetőt, aki bocsánatért esedezik.

Lenézek a tolószékre és elkerekedik a szemem, ahogyan az övé is.

-Hana, te élsz?! - sikítok fel örömömben, mire a lépcsőt javító munkások ijedten néznek felénk és egy orvos is megáll, mert azt hiszi, hogy valami baj történt.

-Stella? - dadog.

Lehajolok, és szorosan magamhoz ölelem, majd sírva temetem vállába az arcomat, ahogyan ő is teszi velem.

Perceken keresztül sírunk és kapaszkodunk a másikba, mintha az életünk múlna rajta.

-Azt hittem, hogy meghaltál. - lépek el tőlem, majd letérdelek elé.

-Én is azt hittem. - szipog. - A karod! - ijedten mutat a vágásokra és hegekre.

-Igen, de ennél sokkal szarabbul nézett ki. Ugye nem bénultál le? - akad meg rajta a szemem, Ő pedig elmosolyodik és megrázza a fejét.

-Nem, eltört a lábam több helyen is és még mindig nem tudok járni. Egy jó ideig tolókocsiban fogok élni. De mondd csak, hol voltál eddig?!

-Az őslakosok megtaláltak és kezelésbe vettek. Pár napra ki is voltam ütve meg ilyenek és te jó ég, még öngyilkos is akartam lenni. Jaj Hana, azt hittem, hogy meghaltál! - csordul ki a szememből egy újabb könnycsepp.

-Én is azt hittem, hogy mind odavesztetek! - törüli meg az egyik szemét. - De gyere gyorsan! Valamit meg kell mutatnom! - indul el előttem, én pedig alig győzöm követni, olyan gyorsan gurul.

Egy folyosó végén állunk meg, kinyitja az előttünk lévő ajtót, majd beront és boldogan szólal meg:

-Nézd kit találtam!

Bentebb lépek és az ablaknál álló alak megfordul, majd egyenesen a szemembe néz. Bennem pedig megfagy minden, a vérkeringésem és a szívem is leáll egy pillanatra.

-Ezt nem hiszem el... - pillantok fel Jiminre, aki egy másodperc alatt elém siet. - Te... Te tényleg élsz? - érintem meg óvatosan az arcát. Ő még mindig csak döbbenten néz rám, majd karjai derekam köré fonódnak és megöleljük egymást.

Szorosan markolom hátán a pólót és beszippantom azt a kellemes Jimin illatot, amit már több mint két hete hiányolok az életemből és azt hittem, hogy soha többé nem fogom érezni.