A Princeton egyetemen történő első tanítási nap óta már hat év eltelt.
Hana Simko, Stella Dawn, Park Jimin, Kwon Minsik, Lisa és a három gyerek a lehető legbékésebben éldegélnek Moszkvában. Oroszország kivételesen biztonságot nyújt azoknak, akiket...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hana:
-Én elmegyek aludni, már nagyon fáradt vagyok. – pillant az órára Minsik. – Neked sem kellene sokáig fent maradni, hiszen mindjárt hajnali egy lesz.
-Tudom, de nem érzem, hogy fáradt lennék. – takaródzom be a kanapén, majd lentebb veszem a TV hangját.
-Jól van, csak okosan. – ad egy puszit az arcomra és eltűnik a felfelé vezető lépcsőn.
Én pedig előveszem a dokumentumokat a két férfitől. Még nem jöttem rá, hogy mégis miféle szerzetekkel van dolgunk. Mit követtek el, hogy nemcsak minket, de a Specnaz egységet is rájuk küldik. Ebből már rögtön le is vonható a következtetés, hogy nagyon veszélyes emberekről van szó. Biztosan nagyon erősek és harcképzettek.
-Veled kezdem újra Wjatscheslaw. – veszem elő a férfi papírjait. – Születtél 1980 decemberében. Akkor omlott össze a Szovjetunió. Shchyolkovoban születtél és ott is éltél, de Moszkvába jártál iskolába. Szegény család, apád gyárban és az anyád pedig egy boltbon dolgozott... - kezdem el olvasni hangosan a lényeget, hátha így jobban megtalálom az összefüggést.
-Valentin... - tizenöt perc múlva kezdek neki a másik anyagnak. Itt se találtam semmi érdekeset. Gazdag család, okos gyerek...
Hajnali kettőkor dobtam egymásra a két iratot miközben beletúrtam a hajamba egy csalódott sóhaj kíséretében. Semmi sem egyezik, ami nagyon szembetűnő lenne. Mind a ketten másik városban születtek és...
-Te jó ég! Megvan a közös pont! – kiálltok fel boldogan. – Ugyanaz az iskola!
Mind a ketten más városban születtek, de ide jártak, egy iskolába. Itt a kapocs a kettőjük között, bár nem mondták, hogy ez a két férfi korábban is ismerte egymást, biztos vagyok benne, hogy így van, ahogyan állítom.
El kell mennem abba az iskolába és meg kell kérdezni, hogy mi történt azokkal a diákokkal régen. Lehet, hogy a tanárok már meg is haltak... De hátha találkozok valaki olyannal, aki ismeri őket.
Boldogan kapcsolom ki a TV-t, majd felrohanok az emeletre, egyenesen a szobánkba. Muszáj elmondanom Minsiknek.
Szinte berontok az ajtón, majd nagy lendülettel fel is kelteném, ha nem várna valami nagyon fura dolog. Minsik félig kitakaródzva fekszik, miközben valamit motyog. Csupa izzadság, a pólója teljesen odavan. Megállíthatatlanul forgolódik, mintha rémálma lenne.
-Minsik! – mászok fel mellé az ágyra, majd azonnal megrázom a vállainál fogva. Még sosem láttam ilyennek, sosem aludt így. – Minsik, kelj fel! – rázom meg újra, mire kipattan a szeme és fel is ül. Mind a ketten lihegve nézünk egymásra.
-Semmi baj, csak rosszat álmodtál. – fogom meg a karját. – Mi történt?
-Én csak... - néz rám zavarodottan.
-Ezt jobb, ha leveszed, mert meg fogsz fázni. – veszem le róla a pólóját. – Teljesen átizzadtad. – dobom le a földre. – Hozzak valamit, vagy kimenjek?
-Ne menj ki! – fogja meg a kezem. – Csak rosszat álmodtam. – dől vissza az ágyra.
-De ennyire? – fogom meg az arcát, ami csak úgy lángol. Még a haja is olyan, mintha vizes lenne. – Van valami, amiről nem tudok?
-Igen. Nem volt szükség arra, hogy elmondjam. Ráadásul el is felejtettem egészen addig, amíg be nem hívtak minket erre a megbeszélésre. Mi Jiminnel voltunk már elveszve, csak az itteni hegyekben. Jimin viszonylag hamar kijutott, de elkapott valami betegséget, ami miatt majdnem meghalt a kórházban. Én pedig két hétig maradtam a hegyekben, csak alapfelszerelésem volt, semmi más. Azt hittem, hogy meghalok, hogy Jimin meghalt. Az agyamra ment a két hét, sokkos állapotban találtak meg. Emlékszem, hogy gyógyszereket is kellett szednem utána. Ettől félek most is, hogy elveszünk. – vallja be. – Félek, hogy most gyengének látszom előtted.
-Nem egyáltalán nem. Sőt, ezt nem jól fogod fel! Túléltél két teljes hetet Oroszország hegyei között. Ezt nem sok mindenki mondhatja el magáról.
-Te mindig mindenben a jót látod. – kulcsolja össze az ujjainkat, Én pedig mosolyogva nézek rá.
-Ez a dolgom.
-Te vagy az egyensúlyom.
-Akkor az egyensúlyod azt mondja, hogy szépen menj el lefürdeni, amíg kerítek valami mást takarót. Ebből csavarni lehet a vizet.
-Jól van. – ül fel mosolyogva. – Remélem, ezek után alszol velem.
-Igen. – bólintok. – Mert megtaláltam, amit kerestem.
-Mit?
-Átnéztem az anyagokat a két férfiről.
-Nem kellett volna, hiszen semmi sincs benne, amiből kiindulhatnánk, hogy kiket kell elkapni.
-De!
-Mi?
-Ide jártak mind a ketten iskolába, ráadásul egy iskolába.
-Hogy nem szúrtuk ezt ki?!
-Én is ezt kérdezem magamtól.
-Holnap megkeresem Jiminnel az iskolát és érdeklődünk majd egy kicsit.
-Ne! Majd Stellával megnézzük. Hidd el, mi lányok jobban értünk a kérdezgetéshez.
