Légy az extra, ami hiányzik

Egyetlen, aki számít

~Jimin~

          Ennek nem igazán van értelme, a jövőben én ezt sosem fogom alkalmazni, hiszen nem úgy fogok a boltba menni, hogy kérek √7×2 szelet kenyeret. Igen, tisztában vagyok vele, hogy ennek sehogy sem volt értelme, de ez is mutatja, hogy mennyire is értek ehhez a szarhoz. Nagyot sóhajtva túrtam bele gondterhelten hajamba, majd mérgembe összecsuktam a füzetet és csak meredtem a semmibe. Ez nem fog menni...
          - Hey, Jimin. Mi a helyzet? – az ismerős hangot hallva egy aprót elmosolyodtam, hogy ne látszódjon mérgem egy cseppje sem, majd lekezelve üdvözöltem Jackson barátom. – Mit csinálsz itt az udvaron?
          - Matek TZ – csak ennyit kellett kiejtenem a számon, s ennyiből is értette, hogy mennyire is tele van a tököm. Való igaz, hogy a hétvégén tanultunk a kis nyuszival és tényleg szívem legmélyével is hálás vagyok neki, amiért nem kis időt tölt azzal, hogy az én csökött agyamba beleverje ezt az Isten verte buziságot, ráadásul ő nem is egy évfolyamban van velem, így neki ez dupla tanulás a saját leckéje mellett. Annyira jó hozzám az én kis nyuszim, s ennél hálásabb nem is lehetnék érte. Talán valamilyen módon meg is kéne neki köszönnöm ezt, hiszen, ha jól emlékszem, eddig talán még egy nyamvadt köszönöm-öt sem mondtam neki? Ez kurvára gáz, egyszer sem kiabált velem, végig csak türelmesen és kedvesen magyarázott, én meg annyit nem tudok kinyögi, hogy kösz, baszd meg? Na, jó, azért nem ilyen durván, viszont ez elég bunkó húzás tőlem, hogy ennyit nem vagyok képes kinyögni. Gratulálok, Jimin.
          - Szia, Jimin – az édes kis hang hallatán kiszakadtam gondolataim tengeréből, majd az irányába fordultam, s végre őszinte görbület került ajkaimra. – Ugye nem próbálod kiégetni az agyad? Most már ne vedd elő a könyvet, eleget tanultunk a hétvégén, minden rendben fog menni! Tudom!
          - Ah, Kookie, egy angyal vagy, hogy még mindig ezzel a szerencsétlennel foglalkozol – Jackson drámai sóhajt követően átvetette karjait az én nyuszim vállain, mire csak gyilkos szemeket vetettem rá. Már csak azért is, mert szerencsétlennek nevezett, másrészt, mert ráakaszkodik a törékenyemre.
          - Jimin nem szerencsétlen, egyszerűen csak más az érdeklődési köre, én pedig nagyon szívesen segítek neki bármiben – meglepetésemre Kookie hidegen lesöpörte magáról idióta haverom kezeit engem megvédve ezzel, majd mosolyogva elém lépett, jelezvén, hogy ideje órára menni. Féloldalas vigyorra húztam ajkaim, miszerint a kis félénk nyuszika ilyen is tud lenni, ami még engem is meglepett, viszont ezután fogtam a könyvemet, s együtt elindultunk. Jungkook sok sikert kívánt nekem még utoljára, mielőtt az utunk a lépcsőfordulónál ketté vált volna. Mondanom sem kell, hogy majd kiugrottam a bőrömből az izgatottságtól, amely csak úgy végig áramlott rajtam, amint megkaptuk a halálos ítéletünket matek dolgozat formájában. Boldogságom akkora mértékeket öltött, hogy már attól féltem, hogy a szívem, s agyam a középső ujjukat felmutatva hagyják el a testemet káromkodások közepette, miszerint még a világ is bekaphatja tövig. Hatalmas levegőt vettem annak érdekében, hogy lenyugtassam magam, s csak arra összpontosítsak, hogy menni fog, hiszen miért is ne menne, amikor Kook az egész hétvégéjét rám áldozta, tehát nem veszthetnek kárba azok az órák, s percek. Gyerünk, Jimin, meg tudod csinálni, Jungkook is bízik benned, akkor te magad miért ne tennéd?
          - Na? – Kookie várakozóan rám mosolygott a válaszomra várva, miszerint mégis hogyan ment a dolgozat. Hatalmasat sóhajtva ülök le mellé a folyosón lévő kis padra.
          - Nem tudom. Talán nem ment jól...
          - Ne kételkedj magadban! Jó vagy! – a kis aranyos biztatóan mosolygott rám a banános tejét iszogatva, amitől muszáj voltam viszonozni ajak görbületét. Bízom benned, nyuszi, s a te látásmódod által magamban is. Jungkook mindig ilyen volt, neki van egy olyan alap tulajdonsága, vagy hívjuk inkább tehetségnek, miszerint nagyon is ért mások lelkesítéséhez. Akármit mondjon, akármiben is bátorítson téged, el fogod hinni, hogy elég erős vagy hozzá, hogy el tudod érni, legyen szó bármiről. Ezért szeretem annyira Jungkook-ot, egy csepp rosszindulat sincs benne, mindig ott van mellettem, ha szükségem van rá, ha rossz passzban vagyok, ha nem. Talán félénk és magába forduló, viszont a szíve a helyén van és a lelke sokkal erősebb, mint bárki másé.
          Valahogyan átvészeltem a napot, a dolgozatról nem tudok információt, hogy mégis mikor tudom meg a halálom dátumát, vagy ellenkezőleg, hogy mikor kell hálálkodnom Jungkook-nak, mint a kurva élet... Ha sikerül jó jegyet szereznem, ezzel megakadályozva a bukásomat, az életben nem fizetem vissza neki azt, amit értem tett. Nincs meghatározott szám arra a sok mindenre, amit már neki köszönhetek, ezek közt természetesen szerepelnek a jó érdemjegyeim, melyeket azokra a dolgozatokra kaptam, amire együtt tanultunk, a sok jó emlék, melyeket együtt szereztünk és a legfontosabbat hagytam utoljára. Bármikor és bármiben számíthatok rá, elé tárhatom a legsötétebb gondolataimat is, Ő mindent eldobva jön és segít nekem, megvigasztal.
          Sokszor megkaptam, hogy nem tisztességes és nem jó sem az én szívemnek, sem a lányokénak, amiket velük művelek, de, ha annyira fájna a ribancoknak, hogy csak erre jók, akkor nem kötnének ki az ágyamban, de, mint mondtam, ribancok, ez kell nekik. S, hogy mit tesz ez az én szívemmel? Hmm... Semmit. Mint már említettem előzőleg is, a kapcsolatok nem nekem valóak, nem tudnék elköteleződni valaki mellett hosszútávra. Túlságosan bántanám az illetőt, ki a szívét adná nekem, én viszont nem viszonoznám ezt a gesztust, nem tudnám csak azt a bizonyos személyt a szemeim előtt tartani, nem tudnám az ő érdekeit az enyém elé helyezni, mert én csak élvezni akarom az életet, és egy kapcsolat most nem fér ebbe bele. Egyetlen egy valaki van, aki fontos nekem saját magam mellet és az nem az anyám, az egyetlen családtagom, hanem Jungkook. Hiszen nézzetek rám, egy suhanc vagyok, nem érdemlek meg semmit, nem vagyok jó tanuló, nem becsülöm meg a szeretetet, csak kihasználom az embereket a saját magam szórakoztatására és Ő mégis mellettem van ezek ellenére is.
          Gyerekkorunkban ez még nem így volt, akkor még vidám gyermek voltam, aki ragaszkodott másokhoz, igényelte mások törődését és mindig is futottam a figyelem után. Ez akkor dőlt meg, akár egy kártyavár, ha kirántassz belőle egy tartó pillért, amikor apám elkezdte csalni anyámat, s ahelyett, hogy ez őt érdekelte volna, esetleg elvált volna apámtól abban a pillanatban, hogy megtudta ezt, nem érdekelte. A családunk a pillanat tört része alatt változott meg, ezzel felforgatva engem is gyökerestül. Jungkookie már akkor is félénk volt, sőt, még sokkal jobban is, mint most, viszont mellettem volt, abban az időben volt az, hogy szinte már náluk laktam, annyit lógtunk együtt, Ő ezzel vigasztalt engem. A legjobb barát volt és az is, akit valaha is kívánhat az ember, viszont nekem apám volt a példaképem, mivel az ominózus eset előtt keményen dolgozott, hogy mi semmiben se élvezzünk hiányt. Álom házaspár volt az anyám és ő, akárhányszor haza jött a munkából, kaptam ajándékot én is és anya is, hétvégenként családi programokra vitt minket, ahová egyszer-kétszer Jungkook is eljött velünk. Olyan tökéletesnek tűnt, olyan akartam lenni, mint Ő... Nos, sikerült is... de erre nem vagyok büszke, viszont nem tudok változtatni rajta. Már ez vagyok én.
          - ...aztán Mrs. Wu párba osztott minket és... Jimin-ssi? – az apró oldalba bökésre magamhoz tértem, majd felnéztem rá. Éppen hazafelé ballagtunk, Ő pedig elkezdte mesélni a napját, amire eleinte figyeltem is, viszont túlságos is elbambultam úgy látszik.
          - Párba osztottak, és? – ismétlem el az utolsó dolgot, amit még elkaptam mondandójából, ezzel is próbálva azt mutatni, hogy én amúgy figyeltem... Úgy látszik, ennyi elég is volt neki, mert mosolyogva folytatta a történetét.
          - Párba osztottak és úgy érzem, mintha megint csak én dolgoztam volna egyedül – a végén ajkai lefelé görbültek, mint egy durcis nyuszinak. Sóhajtva egyet átvettem karomat válla felett, majd közelebb vontam magamhoz.
          - Miért nem szóltál neki, hogy végre vegye ki a részét ő is? – természetesen tudtam a választ, ez egy költői kérdés volt. Biztos vagyok benne, hogy Kookie félénk volt és inkább megcsinálta maga, mint, hogy nézeteltérésbe keveredjen bárkivel is.
          - Én... Én nem akartam, mert..
          - Mert félsz a lányoktól – piszkálódva vigyorodtam el, mire csak mérgesen vállba csapott, amitől csak kitört a nevetés belőlem. Igen, a kis Kookie fél azoktól, akiknek más van a lába közt, mint nekünk, igazán aranyos egyébként, de azt hiszem, hogy ideje lenne egy kis felvilágosítást tartanom neki, hiszen... egészséges tinédzser, már fel kéne neki is fedeznie ezt a dolgot. – Jungkookie! Most szépen elmegyünk hozzád és beszélgetni fogunk ezekről a „nem e világi lényekről".