Légy az extra, ami hiányzik

Gondjaim elmulasztója

~Jungkook~

          Hyung karjaiban ébredtem másnap reggel, ami nem meglepő, hiszen nagyjából minden hétvégét a másiknál töltünk és ebbe az is beletartozik, hogy ott is alszunk, de egy ideje ez már más... S nem azért, mert Jimin hyung már elég régóta érdeklődik a lányok iránt és én rendszerint utánuk szoktam átjönni hozzá, vagy éppen ő hozzám, hanem, mert én érzem másképpen magam a közelében. Mindig is perverz volt, amit én sohasem vettem magamra, de az utóbbi időben érzem, hogy egyre többször jövök zavarba a közelében, egyre többször dobog a szívem gyorsabban, ha hyung hozzám ér, vagy megölel, és nem értem... Még senkinek sem mertem erről beszélni, főleg nem neki, még csak az kéne, hogy erre rájöjjön és kinevessen, vagy egyéb más...
          Jimin anyukája és az én édesanyám középiskolában váltak legjobb barátnőkké, így evidens volt, hogy a gyermekeik is egymás mellett fognak majd felnőni és ez így is történt. Már pelenkás korunkban is egymás mellett aludtunk, az oviban együtt homokoztunk, általános iskolában is minden délutánt együtt töltöttünk, annak pedig kifejezetten örültem, hogy egy középiskolába is kerültünk. Elég nehezen nyílok meg mások előtt, így nehezemre is megy a barátkozás, ezért nem igazán voltak nagyon barátaim hyung-on kívül, viszont ő teljesen az én ellentétem. Szeret társaságban lenni, szinte mindenki kedveli őt nem csak a sulin belül, hanem bárhová megy, nagyon barátságos és nyitott. Jimin nagyon könnyen beilleszkedik bárhová, ellenben én... Azt szokták mondani, hogy a félénk gyerekek az anyukájuk szoknyája alá bújnak, én viszont még most is hyung mögé bújok, ha nem érzem komfortosan magam, de ezt ő sosem bánta, aminek nagyon örülök, mert rajta kívül senkim sincs.
          - Min elmélkedsz ennyire, nyuszika? – egy rekedtes, mély hang szakított ki gondolataimból, mire a mellettem fekvőre kaptam a tekintetem. Ah, istenem... A haja szerte szét állt, szemeit alig nyitotta ki a fáradtság miatt, de amitől igazán zavarba jöttem, az az, hogy nem viselt pólót, hiszen anélkül szeret aludni. S tiszta butaság, hogy arcom vörösödik ettől, mivel már ezer-milliószor láttam póló és nadrág nélkül is, de, mint említettem, van velem ez a fura dolog, ami erre késztet... - Mi van, Kookie? Tudom, hogy jól nézek ki, de azért a szavad ne álljon el – pimaszul mosolygott rám, amitől csak még jobban arcomba szökött a vér és elkaptam a tekintetemet róla.
          - Khm... Mennünk kéne reggelizni, Jimin-ssi – köszörültem meg a torkom, majd lehúztam magamról a takarót, hogy felkelhessek. Ő csak jót kuncogott rajtam, majd karját szemei elé tette, hogy a Nap ne zavarja meg őt a „még öt percet" fázisában. Megforgattam a szemeimet. – Igen, persze, hogy felhozom neked a reggelit, nehogy megmozdulj.
          - Imádlak, nyuszi – hangja még mindig kicsit rekedt volt, amitől csak sóhajtottam. Persze, én mindent megteszek ám neked, kedves barátom. A konyhában összefutottam az anyukájával, akivel egy picit beszélgettünk, hiszen a múlthéten pont nem találkoztunk, akkor Jimin volt nálunk. Elmondta, hogy mennyire örül annak, hogy ennyi ideje kitartok a fia mellett és legalább egy tisztességes barátja van, akit nem lehet a rosszra csábítani. Csak mosolyogva megköszöntem, de igazából nem értettem, hyung-nak nincsenek rossz barátai, lehet, hogy egy kicsit gátlástalanabbak, mint, kellene, de attól még jó emberek. Viszont annak nagyon örülök, hogy So-young kedvence én vagyok, bár nem tudom, hogy Jimin barátai egyáltalán valamikor eljöttek-e ide, de mindegy is. Visszamenve a szobájába letettem az ő tányérját az éjjeli szekrényre, persze ő még mindig csak pihent csukott szemekkel.
          - Hé, anyukád rántottát csinált nekünk.
          - Hm – csak ennyit kaptam válaszul, mire csak sóhajtva leültem az ágy azon részére, ahol aludtam és én neki láttam a reggelimnek. – Nyuszi... Kookie... Kook, etess meg! Lusta vagyok.
          - Tessék? – meglepődve néztem rá, most komolyan? – Jimin, nem vagy már gyerek, én pedig nem vagyok az anyukád, hogy etesselek, mint egy babát. Egyél magadtól, te tunya!
          - És hol marad a hyung? – keze hirtelen csattant combomon, ami nem fájt, csak eléggé megijedtem a hangtól. – Ne tiszteletlenkedj velem, kölyök, különben megbüntetlek. És most etess meg, mielőtt megharagszom.
          - Igen is.. – áthajolva rajta fogtam meg az ő tányérját, majd közelebb húzódtam hozzá, hogy szájába adhassam az első falatot.
          - Jó fiú – mosolyogva kinyitotta nekem a száját, keze továbbra is a combomon pihent. Kissé elpirulva adogattam szájába a falatokat, amíg el nem fogyott az étel. Letettem az üres tányért, viszont az éjjeliszekrénynél tovább nem tudtam nyújtózkodni, ugyanis hyung hirtelen az ölembe hajtotta a fejét. Reflexből a hajába simítottam, ami még mindig kócos volt, ezért azzal szórakoztattam magam, hogy elrendeztem a tincseit normális kinézetre. – Olyan jó vagy hozzám, Kookie. Örülök, hogy vagy nekem, nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha nem lennél, komolyan.
          - Ez csak természetes – mosolyodtam el. – Nekem csak te vagy, semmiért sem akarnálak elveszíteni, hyungnim.
          - Ezt már szeretem – vigyorogva borzolt hajamba, majd felkelt. – Mondd, nyuszikám, akarsz egy másik bulit? Hmm? Mármint úgy értem, hogy elmehetnénk valahova ketten és szórakozhatnánk, persze nem valami diszkóban, vagy ilyesmi – a végén gyorsan pontosított kérdésén, gondolom az aggódó szemeim láttán, mivel nem hiszem, hogy egy újabb ilyen Jimin féle bulit kibírnék. Végül egy kicsit hezitálva ugyan, de rábólintottam, és a nap végére egyáltalán nem bántam meg a beleegyezésemet. Jimin nagyon kedves volt és leginkább olyanokat csináltunk, amit nem csak ő szeret, de én is, ekképpen először is voltunk fagyizni, amit nagyon szeretek. Sétálásunk alkalmával elmentünk egy játszótér mellett, aminél úgy döntöttünk, hogy leülünk a bent lévő padra, legalábbis addig, amíg el nem fogyasztjuk az édességünket. Ezt követően pedig a játszótéri játékokat használtuk akadálypályának, s versenyeztünk, hogy ki éri el előbb a végét, akárcsak a kis gyerekek, de én imádtam... Mintha újra csak a múltba csöppentünk volna, s gyermeki valónkkal nem is a versengésre koncentráltunk, hanem arra, hogy minél jobban szórakozzunk egymással és minél többet nevessünk. Habár Jimin hyung nagy részt inkább arra figyelt, nehogy leessek bármiről is, ami hamarosan be is következett. A mászókán úgy akartam átmenni, hogy ráugrok, és a rácsokon szaladok majd át, de sajnos a tervem rosszul sült el. Talán eshetett az eső előző este, vagy nem is tudom, de nedves volt a vas, s így elcsúszott rajta a lábam.
          - Vigyázz! – ha ő nem kap el, akkor minden bizonnyal eléggé beverhettem volna a fejemet. Hyung azonnal nyújtotta felém a karjait, én pedig ráestem, s így a földön landoltunk, illetve ő landolt ott, én pedig rajta. – Minden rendben?
          - Persze... Ne haragudj, hyung – amint kigyönyörködtem magam a szép arcában, azonnal le is gördültem róla, egyenesen mellé. Egyik karját feje alá helyzete, ezt a cselekedett követve pedig én az ujjaim kulcsoltam össze a tarkóm alatt. Kellemes volt. Az idő már jócskán estefelé járt, így az égboltot sötét kékre festve, s hamarosan a csillagok is elő kerültek. Emlékszem, ha bármi problémám volt bármikor is, mindig Jiminhez szaladtam, akkor mindig kimásztunk a szobája ablakán a tetőre és ugyanígy néztük a csillagokat, miközben éppen az aktuális akadályomról meséltem neki, amibe ütköztem, ő pedig figyelmesen hallgatott minden alkalommal és jó tanácsokat is adott nekem. Mindig megértett, mindig tudta, hogy mi az, ami megnyugtat, mi az, amire éppen szükségem van, hogy Ő az, aki el tudja tüntetni minden gondomat.