Légy az extra, ami hiányzik

Szívemet nyomasztó érzés

~Jimin~

Jungkook furcsán viselkedett, a legszokatlanabb mégis az volt, hogy egyáltalán nem állt szándékában megosztani velem az indokát. Csak úgy felkapta a cuccait azzal a címszóval, hogy mennie kell és csak úgy elviharzott, ez mind két napja, s mintha kerülne engem. Nem is mintha, kerül engem a fiú! Egyértelmű, de az okát nem tárja elém! Nem, hogy nem hajlandó reggel találkozni, de egész nap, mint a kámfor, ügyesen bujkál, viszont most már meguntam ezt az egész játékot. Hol van az a hülye nyúl?! Nem gyakran vagyok ideges, talán hirtelen harag és forrófejűség jellemez, viszont az hamar elszáll, az, hogy tartósan legyek mérges, dühös, az ritkán van. Most viszont pontosan ez a helyzet állt fent.

Cikáztam a folyosókon felidegelt állapotomban egyetlen egy valami után kutatva, pontosabban egyetlen egy valaki után. Válaszokat akartam, nem holnap, nem jövőre, hanem most! Kook-al mindig is a legjobb viszony volt köztünk, sosem erőltettünk semmit, mindig magunktól beszéltünk a problémáinkról, hiszen megbíztunk a másikban, tudtuk, hogy tök mindegy, hogy milyen faszságról is legyen szó, akkor sem fog kinevetni, hanem segít. Már csúnyán is beszélek, ez a pereme a feszültségnek, a határ a tettlegeséggel lépődik át. Nem vagyok agresszív, ahhoz, hogy üssek, nagyon fel kell paprikáznia az illetőnek. Emlékszem... Egyszer volt, amikor nagyon elveszítettem a fejemet, talán valamelyik baráti összejövetel lehetett, elmentünk inni, ilyesmi és a kis Kookie is jött velünk. Ott volt egy ember, aki kicsit sem volt már szomjas és rászállt az én nyuszimra, pontosan emlékszem, tisztán a szemeim előtt van... Undorító módon ráerőltette magát, aztán mikor nemet mondtak neki, csorba esett a kicsike büszkeségén és megütötte a kisebbet, akkor, ott. Elszállt a fejem, neki mentem, a többieknek kellett leszedniük róla. Szerintem jogosan mutattam meg neki, hogy nem ő volt a király csávó abban a bárban. Szemétláda.

Egyenesen a földszintre tartottam, hiszen kívülről fújtam az órarendjét, sokkal jobban, mint a matek leckét. S mikor benéztem a fiú öltözőbe, meg is láttam őt éppen átöltözni.

- Megvagy – róka vigyorom a kis megszeppent prédára villantottam, mielőtt elkezdtem becserkészni.

- Jimin-ssi, én...! - lélegzete is szép torkán akadt, amint a feje mellett csattan a kezem, ezáltal elzárva előle minden menekülési lehetőséget.

- Csend legyen! Meguntam a bújócskát – szikrákat szóró szemeim azonnal megszelídültek, amint találkoztam a kis bambi pillogóival. Türelmetlen sóhajom kieresztve húzódtam kicsit távolabb, hogy hagyjam levegőhöz jutni. – Magyarázatot várok, ha még nem esett le, nyuszi.

- Éhn.. én.. – cseresznye piros ajkait hebegésen, habogáson kívül nem hagyta el értelemes mondat, vagy szó. Eléggé türelmesen vártam, ugyanis olybá tűnt, hogy a szentem hiperventillál, de nem értettem az okát ennek, hiszen nem támadtam nek... Na, jó. Talán egy picit. Elléptem kicsire összehúzott testétől, majd leültem az egyik padra, s vártam, hogy ő is kövesse tettemet. Beletelt pár percbe, míg végül mellém tessékelte magát, fejét lehajtotta, nem nézett irányomba. Nem értettem az egészet, olyan volt, mintha félne tőlem, de az lehetett, én sosem bántottam őt, törtem volna el a saját kezemet inkább, mint, hogy ráemeljem.

- Jungkook... - halkan szólítottam meg, hogy felhívjam a figyelmét rám, ami sikerült is. – Mi a baj? Nem értem, hogy miért kerülsz engem már több napja és, hogy mi történt azon az estén, amikor úgy elrohantál? Valamivel megbántottalak, vagy tettem valamit? Ha igen, akkor én...

- Nem... - halk kis hangja szakított félbe, majd végre rám nézett, igaz, csak pár másodpercig tartó dolog volt. – Szóval az úgy volt.. hogy van ez a dolog velem egy ideje és.. nem tudom elmondani neked, oké? Én.. nem. Tönkre tenné a barátságunkat és..

- Jesszusom, Jungkook! – hirtelen felém fordítottam, amitől megszeppenve nézett rám. – Hagyd ezt a hülyeséget, ez bullshit! Nincs olyan dolog, ami véget vetne, vagy tönkre tenné a barátságunkat, ez egyszerűen nem történhet meg. Tudod, mit látok? Hogy nagyon félsz elmondani, de, ha nem mondod el, akkor felemészt belülről, szóval figyelj rám. Akármikor meghallgatlak, akármiről is legyen szó, de hiszen tudod, sosem nevettelek ki, vagy utasítottalak el. Menjünk haza és beszélgessünk, gyere.

Szerettem volna, ha egy kicsit megnyugszik, összeszedi magát, a gondolatait és úgy, ahogy mindig is történt, leülünk beszélgetni. Hozzánk mentünk, természetes volt, kapott kis kakaót, mert attól mindig lecsillapodott, ezt követően pedig a rituálénk következő lépéseként a szobám ablakán keresztül másztunk ki a tetőre. Segítettem neki, majd pedig én is követtem, letelepedtünk a cserepekre és a csillagos eget figyeltük, ez a mi kis módszerünk. Akármikor problémája volt valakinek, azt kapta a kakaót, majd irány fel. Sok éjszakát töltöttünk itt, nem feltétlenül lelki gyógyulás céljából, volt olyan is, hogy csak ehhez volt kedvünk, de ez a mi helyünk, egy békés és csendes hely, ahol bármikor el tudunk bújni, mert senki sem lát, senki sem hall. Csak mi vagyunk. Egyáltalán nem siettettem Jungkookot, csak feküdtünk itt békésen és vártam, hogy késznek érezze magát beszélni.

- Jimin hyung... - halkan, félve ejtette ki nevemet. – Azt hiszem... hogy nem tetszenek a lányok.

Nagyon halkan beszélt és nem is mert rám nézni, amit bár nem tetszett, nem szóltam érte. Egész testemmel felé fordultam, fejem megtámasztva kezemen, hogy lássam is őt, piros volt a pofija, nagyon is, szerintem szégyellte magát, de nem tudtam rájönni, hogy miért.

- Igen? – mosolyogva tettem fel kérdésem, hogy lássa, nincs semmi baj. – Szóval?

- Én.. én nem nézem meg a lányokat, hanem a fiúkat – olyan volt, mintha saját maga akarta volna megmagyarázni nekem, hogy azt kéne érezzem, ez rossz, pedig szerintem semmi gond nincs ezzel.

- Oké. Baby, nem látom, hogy miért kéne ezt problémának felfognom. Ettől féltél ennyire? – kezem előre nyújtva simogattam meg puha tincseit. – Olyan kis buta vagy. Attól, mert nem arra buksz, amire én, még bírlak, hülyeség lenne emiatt felbontani több, mint tíz éves barátságot. Hmm? Megnyugodtál?

- A-azt hiszem – nem vettem be, amit mondott. Egyértelműen láttam, hogy még mindig feszült, hiszen körmeit piszkálta, ajkain lévő húst harapdálta. Annyira szerettem volna, ha elmondja nekem a gondolatait, hogy mit érez most, de tudtam, hogy nem lenne rá képes, annyira zavart és zaklatott most. Nem hiszem, hogy másnál ennyire könnyedén fogadtam volna el ezt a változást, de róla volt szó, az egyetlenről és neki bármit elfogadtam. Igazat szóltam, hiszen semmit sem tudok elképzelni, amitől megutálnám, vagy nem lennék képes többé ránézni, könyörgöm, ő Jungkook!

Nincs senki más rajta kívül, akivel ennyire mély, ennyire fontos lenne a kapcsolatom. Szerintem mindenki tudja az érzést, akinek gyerekkora óta egyetlen személy van az életében, aki előtt bármit feltárhatott, nem ítélkezett, nem hazudott, nem vert át soha. Butus nyuszi, de az én nyuszim.