-Nem semmi baj nincs.- Mosolyogtam de látta rajtam, hogy ez nem így van.
-Figyelj.- Lépett oda mellém és leültünk az ágyra.
-Látszik rajtad, hogy van valami. Ezt ne úgy értsd, hogy most azonnal mondd el. Ha nem akarod elmondani, akkor nem kell. De remélem nem az a baj, hogy itt vagyok mert...
-Nem.- Szóltam közbe, hogy ne is folytassa.
-Én nagyon örülök annak, hogy itt vagy. Ne hidd azt, hogy ez a bajom, sőt nincs is semmi bajom. Csak azért tűnhetek ennyire meggyötörtnek, mert a szüleim minden rosszat elképzelnek rólam. Vagyis rólunk.- Helyesbítettem.
-Hogy érted ezt?- Kérdezte csodálkozva.
-Úgy, hogy...- És mindent elmondtam neki... Kornél megértően bólintott.
-Ez miatt ne akadj ki... ilyenek a szülők... féltenek mert még nem ismernek engem.- Mondta Kornél.
-Köszönöm!- Öleltem meg szorosan.
-Amúgy, mennyi az idő?- Kérdeztem, mert most jöttem rá, hogy már nagyon régóta nem néztem meg.
-Most van 20:40.- Mondta Kornél amin meglepődtem mert ezek szerint ebéd óta nem néztem mennyi az idő...
-Akkor szólok anyuéknak, hogy lassan megyünk aludni...- Mondtam közben elgondolkozva, Kornéllal fogok aludni... Jézusom!
-Jó éjt anyu, apu!- Adtam nekik puszit.
-Mentek... aludni??- Kédezte apa és a színe kezdett egyre jobban fehéredni...
-Igen de nyugi nem lesz semmi... ( szerintem )- Tettem hozzá suttogva.
-Mi?- Kérdezték egyszerre...
-Semmi!- Vágtam rá kapásból...
-Remélem is!- Mérgelődött apu.
-Megyek!- És elmentem otthagyva őket, mert nem volt kedvem ehhez...
-Itt vagyok.- Mondtam mosolyogva Kornélnak.
