Családi barát [Lando Norris] 🄱🄴🄵🄴🄹🄴🅉🄴🅃🅃

🄲🄷🄰🄿🅃🄴🅁 🄵🄸🅅🄴

❀ᴊᴇɴɴᴀ ᴡʜɪᴛᴇ❀

Este avagy éjjel, kinek hogy tetszik jobban, mielőtt hazamentem volna tettem egy kis kitérőt. Magam sem tudtam, hogy miért. Lehet csak egy kis magányra volt szükségem vagy egy szál cigarettára, ami közben átgondoltam az életem nagy gondjait. Mert úgy éreztem egy, csupán egy nap alatt ez az arány megnőtt és pár óra alatt minden elcsesződött. Berobbant az életembe Lando Norris és összezavart. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is fáj beismerni, igaza volt. Elméletileg én ismertem Harry-t, de a veszélyes munkájáról semmit sem tudtam pont úgy mint ebben a pillanatban. Naivan hittem minden szavát, miszerint szeret és én vagyok a mindene. Vicces. Mint ahogy az is, hogy Lando Norris észrevette benne azt a furcsaságot egy óra alatt, ami nekem nem ment amióta ismerem a fiút. Ostoba vagyok és lám, az orromnál fogva vezetett. Pont úgy mint Lando, Cath is észrevette, hogy rejteget valamit vagy valakit. Más valakije is van. A bizonyos fekete hajzuhatag. Neki is hazudott, mint nekem? Szegény lány is azt kellett hallgassa, hogy ő Harry mindene? Ő is egy áldozat? És vajon, csak mi ketten vagyunk neki, vagy vannak többen is? Egy este, száz kérdés.

A hátsó ajtón lopóztam be a házba. Szerencsére a nem kívánatos személyek már távoztak, a szüleim pedig a konyhában pakolásztak. Most minden bizonnyal nagyot csalódtak bennem, de előre megjósoltam, hogy ennek jó vége nem lehet. Nem is lett, totális káosz volt úgy a vacsorán, mint az agyamban. Halkan léptem be a szobámba, amit egy szerencsétlen hajcsattal nyitottam ki, mert mielőtt kiszöktem az ablakon nem nyitottam ki az ajtót.

Amíg a levegőn voltam, addig sikerült könnyeimnek megállj parancsolni, de amint a fejem találkozott a párnával egyből zokogni kezdtem. Mérges voltam az egész világra. Harry volt az első amiért megcsalt, anyáék, amiért elvárták tőlem, hogy részt vegyek a hülye vacsorán, Landora, amiért beleszólt az életembe és úgy komplekt mindenkire, még azokra is, akik semmit nem ártottak nekem.

Reggel kisírt szemekkel keltem és a tükörbe nézve nem akartam magamra ismerni. Szemeim alatt vastag karikák húzódtak és a sírás tisztán meglátszott rajtam. Cathline jött át hozzám támaszként és vele depiztem egész nap, miközben romantikus filmeket néztünk és pizzával zabáltuk tele magunkat. Ő volt az egyedüli, akivel érdemleges beszélgetést tudtam folytatni arról a halálra ítélt lelki állapotomról. Nem igazán tudott tanácsokkal elhalmozni semmilyen téren. Azt javasolta, hogy mindenképp érdeklődjem meg Harry mit és miért tett. Mikor épp indulni készült, mint valami varázsütésre, Harry pont akkor hívott. Cath nehéz szívvel hagyta el a házat s míg rá nem csuktam az ajtót végig úgy nézte a telefonomat, mintha azon keresztül megfolythatná a fiút. Én igazából nem álltam volna az útjába. Ettől függetlenül viszont úgy beszéltem a telefonba, mintha minden rendben lenne. Ezt személyesen szeretném megtárgyalni vele, hogy majd a hatás kedvéjért hátat fordíthassak neki és szó nélkül elsétáljak.

Másnap reggel ismét zombiként keltem de mivel várt az egyetem, így muszály volt sminket használnom, ami távol áll tőlem. Sikerült elviselhető külsőt varázsolnom magamnak, majd a szobám ajtaját hátravágva indultam le reggelizni. Anyáék már nem voltak itthon, amit bántam is meg nem is. Egy szót se szóltunk egymáshoz mióta faképnél hagytam őket szombaton. Nem is éreztem szükségét, hogy a tásaságukban legyek. Az állapotomnak köszönhetően csak jobban elfajult volna a veszekedés.

Cathrine és én nem igazán beszéltünk egymással az egyetemen töltött hét órában. Ennek a fő oka az lehet, hogy mindketten ismételtünk, mert volt amire. Mikor az utolsó óráról is kicsengettek egy bólintássan letárgyaltuk, hogy kint a folyosón meg kell várnunk egymást. Ez így is történt. Sokszor csodálkozok is, hogy a teljesen átbeszélgetett napok után hogy tudunk még kiveséznivaló temát találni, de valahogy mindig sikerül.