Családi barát [Lando Norris] 🄱🄴🄵🄴🄹🄴🅉🄴🅃🅃

🄲🄷🄰🄿🅃🄴🅁 🄵🄸🄵🅃🄴🄴🄽

❀ᴊᴇɴɴᴀ ᴡʜɪᴛᴇ❀

Gyorsan végig néztem magamon, miközben szoros copfomon húztam egyet, hogy stabilan a fejem tetején álljon. Egy sima fekete farmernadrágot ráncigáltam magamra, mellé egy ugyancsak sima szürke pulcsit és megkötöttem tornacipőim  fűzőit. Nem éreztem felkészültnek magamat és nem is voltam az. Csakis a tény vezérelt, hogy ezzel rengeteg még nem áldozatul ejtett lány életét menthetem meg. Anyámék üzleti úton voltak valahol Manchester világvégén, így nem kellett magyarázatot adnom, hogy hova igyekszek. Bár úgy vélem, hogy semmi sem lepné meg őket  azok után, hogy a minap Lando és Cath kíséretében toppantam be.

Az ajtó felől  hangos kopogás szűrődött fel az emeletre, én pedig végig trappoltam az egész házat, hogy aztán ajtót nyissak a vigyorgó Norris számára.

-Honnan ez a kicsattanó jókedv? Adj nekem is belőle.-vonszoltam odébb magam a küszöbről, hogy elférjen mellettem és beslisszoljon a házba. Épp csak, hogy be tudtam csukni utána az ajtót, már maga felé is fordított és olyan szorosan zárt karjai közé, hogy a levegő  beszorult a törőmbe  és se ki, se be nem volt mozgása. A fiú nyakhajlatomba temette arcát és hosszú ideig úgy tűnt  nem is szándékozik elengedni egyhamar. Én sem siettem sehova, indulás helyett sokkal szívesebben maradtam volna ölelésében egész nap. Ezt ő is észrevette, amikor megpróbált elhúzódni, de én makacsul visszatartottam és hogy teljesen megakadályozzam azt, hogy elengedjen, elrugaszkodtam és az ölébe ugrottam....volna. Hirtelen mozdulatomra olyannyira nem számított, hogy az egyensúlyát is helyben elvesztette és együtt borultunk az előszoba  padlójára még mindig ölelkezve. Jócskán elkerekedett szemekkel nézett és más esetben azt hinném, hogy épp eltitulált elmebajosnak, de a szemei teljesen másról árulkodtak. Valami olyasmiről, hogy várta ezt a lépésemet felé, de nem gondolta volna, hogy tényleg megteszem.

-Elnézést, kicsit elragadott a pillanat heve és....-örültem volna, ha ad esélyt, hogy legalább befejezzem, amit elkezdtem, de mikor bal keze a tarkómra siklott és másodpercek töredékei alatt ajkait az enyémek ellen nyomta, minden dacolásra félretett energiám elhagyta testemet és megadóan férkőztem  közelebb hozzá. Ha bárki benyitott volna a házba ott és akkor, valószínűleg  egyértelműen  az járt volna a fejében, hogy a két földön fetrengő  őrült  nem ért el a szobáig, hogy szexuális vágyaikat csillapítsák.

Én húzódtam el először, amikor az agyam teljesen befogadta az információt, hogy az ellenségemmel nyalakodtam és még élveztem is. Gyorsan felültem és leporoltam magam, ezalatt Lando is nagy nehézségek árán feltápászkodott, talpra állt és a kezeim után nyúlva engem is újra függőleges  helyzetbe húzott. Csak krákogtunk és igyekeztünk akár egy betűt  is kinyögni, de hirtelen az egész ABC kiment a fejemből  és csak tehetetlenül vártam, hogy megszólaljon már.

-Öhm, nem is tudom, hogy kérdezzem meg, de... Lenne kedved vezetni a McLarent?-vette elő  zsebéből a kulcsot és felajánlva felém nyújtotta. Szemeim felcsillantak és szinte visítottam örömömben, de félő  volt, hogy azzal végképp elüldözném. Már a telefonomért sem szaladtam vissza, csak hátra nyitottam az ajtót és lendületesen kiviharzottam rajta. Norris mögöttem nevetve nézte végig mozdulataimat, amíg a fekete sötétített ablakú szépséghez nem értem. Lando bezárta a házunk ajtaját és csatlakozott hozzám. Először  reflexből a sofőrülés felé kanyarodott, majd rájött, hogy az életét ezúttal az én kezembe nyújtotta és átballagott a kocsi másik felére.

-Imádom ezt a kocsit.-motyogtam magam elé, ahogy kívülről  csodáltam, kezem azonban megállt a levegőben, amint ki akartam nyitni

-Jenn, ha nem vagy erre felkészülve, akkor csak egy szavadba kerül és átveszem.-nézett rám gondoskodóan. Emlékezett. Láttam, ahogy forgatja magában a szavaimat, miszerint a Savanna halálos balesetét hozó est óta nem vezettem. Összegyűjtöttem erőmet  és magabiztosan teleszívtam mellkasom levegővel