Légy az extra, ami hiányzik

Én nyuszim

~Jimin~

Minden giccses történet úgy kezdődik, hogy az ébresztőm idegesítő hangjára ébredtem, vagy, hogy a Nap első sugarai keltem. Ez nem.

Az ablakon valóban beszöktek a Nap sugarai, viszont, ami engem felkeltett, az a kimondhatatlan fájdalom, amely a fejembe nyílalt, semmi más. Viszont nem zavartattam magam, ez a hasogatás végig kísérte középiskolás éveim összes hétvégéjét, ezért már szinte várom is a látogatását. Ujjaim hajamba futtatom, hogy eltűrjem az arcomból azokat a bizonyos rakoncátlan tincseket, amik rendszerint nem akarnak szót fogadni, ezt követően pedig felkeltem azzal a szándékkal, hogy végre elkezdjük a napot, bármennyire is tölteném a további részét az ágyamban. Zuhanyoznom is kéne, fogat mosni, na meg persze a büdös ruhákról se felejtkezzünk meg, amikben ledőltem. Vagy még sem...? Felülésem következtében a takaró lecsúszott rólam, így pedig megláttam, hogy nem viselek pólót, de amúgy mást sem. Hmm. Azonban észrevettem magam mellett egy csajt, aki hozzám hasonlóan semmit sem viselt, ez megmagyaráz nagyon sok mindent, de nem emlékszem rá, sokat ihattam az este megint. Nagyot sóhajtva megdörzsöltem az arcom, majd felkeltettem a leányzót is és haza zavartam. Miután ezt elintéztem, elvégeztem a szükséges teendőket, hogy ne nézzek úgy ki, mint egy szerencsétlen idióta. Letusoltam gyorsan, s fogat is mostam, majd egy kis flörtölést követően, amit a tükörképemnek intéztem, leszaladtam a földszintre, azon belül is a konyhába, ugyanis a hasam készült éhen halni.
          - Az előbb jól láttam, hogy egy lány szaladt ki azon az ajtón? – anyám kissé szúrós szemekkel tette le elém a reggelimet, mire én csak megvontam a vállam. Egyetlen szülőm – mivel apám nem velünk él – tudja az üzelmeimet, tehát, hogy igazából még egyetlen komoly kapcsolatom sem volt, csak egy éjszakásaim. Ez van, nekem jó így. Kinek kell a szerelem? Hülyeség az egész, viszont az alkalmi partnerekkel legalább nem kell érzelgősködni, csak dugás és kész. Éppen a józanító, hideg üdítőmet ittam, mikor megszólalt a telefonom, szitkozódva kezdtem el keresni, hogy mégis hol lehet az a szar! Mikor végre megtaláltam a konyha pulton, a kezembe vettem, majd elmosolyodtam, amint megláttam, hogy mégis ki keres engem ilyen korán. Ja, nekem a dél az korán van. A kijelzőn a „Kookie baby" név villogott.
          - Oh, jó reggelt, napsugár – köszöntöttem őt, amint jobbra húztam a zöld ikont, majd neki dőltem a falnak. Anyám azt hihette, hogy ismét csak valami csajjal beszélek, ugyanis elég szúrós szemekkel vizslatott. – Milyen volt az estéd?
         - Jó reggelt neked is, Numera király – hallatszódott a hangján, hogy ő is mosolyog és valószínűleg most kelhetett a drága. - Inkább a tiéd milyen volt. Hiszen nem én hoztam fel magamhoz egy csajt. Emlékszel te egyáltalán valamire? Annyira kész voltál, mikor leléptetek.
          - Ó, basszus! Ott hagytalak? – homlokomra csaptam, ami azért nem tett jót a fájós fejemnek, majd sóhajtva hátra túrtam hajam. – Ne haragudj rám, nyuszi, őszintén semmire sem emlékszem. Figyelj, anya mindjárt megy dolgozni, átjöhetnél egy kicsit.
          - Nem is tudom... Az enyém már elment, ha másnapos vagy, akkor nem megyek. Akkor semmit sem lehet veled csinálni.
          - Már józanodom – mosolyom csak lágyult. Tudom, hogy a kis nyuszi nem ivott, ahhoz ő túl ártatlan. Még. – Na, gyere, ne kelljen könyörögnöm, tudod, hogy nem vagyok jó benne, általában nekem szoktak könyörögni – alsó ajkamba haraptam elvigyorodva.
          - Ah, legyen. Tíz perc múlva ott vagyok, vigyek valami nasit?
          - Csak magadat hozd! – vigyorogtam, majd bontottuk a vonalat. Ah, Jungkookie-val sokkal jobban fogom magam érezni, talán még azt is elfeledtethetné velem, hogy másnapos vagyok...
          - Milyen lány jön ide? – anyám felhúzott szemöldökkel vont kérdőre, mire csak homlokom ráncoltam. Egy nap két csaj is? Na, azért ennyire nem vagyok kanos.
          - Csak Kookie jön át – tájékoztattam, majd neki láttam a reggelimnek. Mások minden bizonnyal összetakarítanának, mielőtt a gyerekkori barátjuk átjönne, viszont ez nem én vagyok. Jungkookie ismer pisis korom óta, tehát lehetek önmagam vele szemben és ezt imádom benne a legjobban, ő az egyetlen barátom, aki nem ítél el, akármit mondhatok, vagy csinálhatok. Ő egy igazi romlatlan kincs ebben a nyomorult, mocskos világban, meg persze ő az egyetlen, akit még nem rontottam meg, ahhoz ő túl ártatlan, na, meg sokkal jobban tisztelem annál, mint hogy egy egyszerű ribancként bánjak vele. Ráadásul az őt is összetörné, amit pedig nem akarok, ő a legjobb barátom, szinte már a kis öcsém, ezért is fenyegetek meg mindenkit, aki a közelébe mer menni mocskos szándékkal. Szerencsére van egy hírem az iskolában, úgyhogy, ha valakinek azt mondom, hogy szálljon le az én nyuszimról, akkor az szépen le is száll, ha nem akar kórházban kikötni.
          A nagy elmélkedésemet egy kopogás szakította félbe, mire elmosolyodtam, hiszen tudtam pontosan, hogy kitől származhat. Pedig annyiszor mondtam neki, hogy csak jöjjön be simán, senkit nem fog zavarni, de a kis tisztelettudó valója mindig kopog. Felpattanva a kanapéról azonnal mentem is ajtót nyitni.
          - Oh, tetszik ez a póló – haraptam alsó ajkamba, ahogy végig mértem. – Tudod, hol nézne ki még jól? A földön, az én ruháim mellett– húztam be magamhoz rögtön. Csak szórakozom vele, ezzel ő is tisztában van, ezért már nem jön annyira zavarba az ilyen megnyilvánulásaimtól, viszont attól már igen, hogy nem csak, hogy nem takarítottam ki, de még arra sem méltattam sem őt sem pedig magamat, hogy felöltözzek a zuhany után.
          - De... te fel sem öltöztél? Oké, nem lep meg, de mégis így nyitni ajtót, hogy az egész utca láthat? – halvány pírral az arcán csukta be gyorsan az ajtót magunk mögött, majd körbe nézett a mellette lévő ablakon kipillantva, hogy volt-e egyáltalán szemtanúja ennek a kis jelenetnek. Őszintén megvallva, engem nem igazán érdekelt volna, ha bárki is meglátott volna minket, viszont tudom, hogy őt igen. Felkuncogva lépkedtem hátrébb, hogy ő is beljebb jöhessen, majd megsajnálva szegényt felsiettem, hogy legalább csak egy alsót vegyek fel, a kicsike pedig engedelmes nyusziként jött is utánam, majd levetette magát a bevetetlen ágyamra, mintha otthon lenne. Mivel ez így is van, mondhatjuk, hogy egymás otthonai a mi második otthonunk.
          - Anya már nincs itt, úgyhogy miénk az egész lakás. Mit is kéne csinálnunk? – öleltem át derekát kissé közelebb húzódva, mint amit az intim szféra megengedne, amitől a drága teljesen kiszámíthatóan el is pirult és ellökött magától, amire valójában nem számítottam. Azt gondoltam, hogy csak eltol, vagy megkér, hogy ilyet ne csináljak vele, viszont olyat lökött rajtam, hogy elterültem az ágyon. Az igen. – Bal lábbal keltél, nyuszi?
          - Nem, csak ott hagytak szabad prédaként tegnap este a diszkóban. Bár megszoktam – csalódott volt szegény, szóval lehet, hogy megbántottam, amiért most bűntudatom van erősen.
          - Ne haragudj rám, nyuszi – túrtam hajamba fáradtan. – Máskor ne engedd, hogy ilyen sokat igyak – elkezdtem simogatni a kis hátát így fekve, mivel nem ültem fel a lökése után.
          - Nem igazán érnék el vele semmit sem, hiszen mindig rám szólsz, hogy hagyjalak.
Elhúztam a szám, majd megragadtam a karját, hogy lehúzzam magamhoz, majd karjaimba öleltem. Kis buksijára téve kezemet kezdtem simogatni, hogy megvigasztaljam, komolyan el van kenődve szegény, amit teljes mértékben megértek, hiszen én rángattam el magammal, ő nem igazán szereti a nagy tömeget, erre meg ott hagyom őt egyedül.
          - Sajnálom, Kookie, őszintén. Nem hagylak többet sehol sem egyedül, ezt megígérem neked.
          - Ígéred, hyung? – tette fel kissé bizonytalanul a kérdést, majd kisujját nyújtotta felém, ami megmosolyogtatott. Na, igen, a kis Kookie-nak a kisujj eskü szent, de nem baj, engem sohasem zavart a gyermeki személyisége, ettől csak még aranyosabb véleményem szerint. Az eskü megköttetése után végre jó kedve lett, és végre láthattam az édes nyuszi mosolyát is. Mivel miénk volt a ház, csak ketten voltunk, így az egész napot együtt töltöttük, ahogy azt általában is tenni szoktuk. Egyszer sem jelentkezett a fejfájásom többet, viszont a szobában szellőztetni kellet a kellemetlen szex szag miatt, illetve ágyneműt is cserélni... Természetesen a nap egyik felét az overwhatch-ozás tette ki, mivel az Kookie kedvenc játéka, a második felét pedig a tanulás, akármennyire is nem szerettem volna, de a kis nyuszi már csak ilyen. Mindig rá tud venni mindenféle idegesítő dolgokra, de ahelyett, hogy a feladott házi feladatot oldottam volna, inkább őt figyeltem. Ahogy összpontosítva szemöldökét ráncolja, ahogy gondolkodva alsó ajkába harap, majd megvakarja kis fejét, amikor nem érti.
          - Készen vagy? – amint észrevette, hogy őt figyelem felnézett rám. Csak megráztam a fejem, amitől csak sóhajtott. Saját könyvét félre tette, majd hasán fekve közelebb húzódott hozzám, édes kis mosolyával megajándékozott, majd segített nekem az átkozott egyenletek megoldásában. Csak vele szeretek tanulni és igazából hajlandó is akkor vagyok, ha ő velem, van, akkor valahogy sokkal könnyebb minden, de talán az is közre játszik ebben, hogy valójában diszlexiám és diszgráfiám van és Jungkook már tudja, hogy hogyan kell elmagyaráznia nekem ahhoz, hogy értsem is és a megoldásra is rájöjjek, ellenben a tanárokkal. Bár nem feltétlenül mondhatjuk, hogy ez az iskolában tanító pedagógusok hibája lenne, mivel Jungkookie-n kívül senki sem tud erről a gyengeségemről és nem is szeretném, ha bármikor is kitudódna. Persze kedves barátom mindig biztosít arról, hogy ettől én nem vagyok kevesebb, csak erősebb, mert keményebben tanulok az eredmény elérése végett, valamint, hogy emiatt nem kéne ezt szégyellnem, csak el kéne mondanom legalább a tanároknak, hogy ők is segíteni tudjanak, de én nem vagyok erre képes. Nem akarom, hogy Kookie-n kívül bárki is rájöjjön erre, nekem így jó, nincs szükségem senki sajnálkozására, lenézésére, vagy szánakozására. Nekem csak Jungkook-ra van szükségem, senki másra.
          Estéhez közeledve végre félre tehettük a könyveket, majd ledőltünk egy film társaságában pihenni. Szokásunkhoz híven én a támlának voltam dőlve, Kookie pedig félig rajtam feküdt, de ez engem egyáltalán nem zavart, kis korunk óta így filmezünk, vagy játszunk, mert igen, a videójátékozás is ilyen pózban szokott zajlani. Egyedül vele vagyok ilyen, egyedül neki engedem meg, hogy megöleljen, hogy hajamba borzoljon, hogy csimpaszkodjon rajtam, ha esetleg könyörög valamiért, de ez így van jól. Rajta kívül még egyetlen lánynak sem engedtem meg, hogy ilyen közel kerüljön hozzám, vagy ne adj isten, puszit adjon, de valójában az egy éjszakásaimnak a csókot sem engedem meg, az a szerelmeseknek való, én meg csak dugni akarok minden érzelem nélkül. Ahogy az rendszerint szokott lenni, Kookie szép lassan bealudt itt a karomon, én pedig betakartam őt, majd kikapcsoltam a tévét, s én is az álmok mezejére léptem.