Te akartad ✓[Kuroo Tetsurou × Reader] //BEFEJEZETT//

// 10. //

- Kuroo kérlek ne most. - motyogtam a könyneimet letörölve. Tudom, hogy csak nyugtatni próbált, de ez most csak ront a helyzeten. Vettem egy mély levegőt és szaggatottan kifújtam. Kell nekem egy kis idő mire ezt az egészet fel tudom fogni.

- Naaa kérem vissza azt a mosolygós [Név]-et. - rázta meg gyengéden a vállamat a fekete hajú. Egy nagyon halvány mosoly jelent meg a szám szélén. Megfogtam a fiú kezét és levettem a vállamról.

- Nem megyünk inkább sétálni? - kérdeztem meg mikor már egyáltalán nem könnyeztem, azonban a hangom még egy kicsit remegett.

- Érted bármit Édes. - kacsintott egyet. Egy szem forgatással és egy halvány mosollyal reagáltam le ezt a mondatot. Nem hagyja, hogy szomorú legyek és marcangoljon a bűntudat. Pedig most megérdemelném. Ezt azonban a hülye beszólásai miatt nem tudom megtenni.

- Nem tudom tőled normálisan átgondolni a dolgokat! - "szidtam meg" a fiút. Erre csak egy kicsit felnevetett.

- Ezért vagyok itt Törpe. - mosolygott rám. Ekkor fogtam magamat elé léptem és szorosan magamhoz öleltem őt. Először meglepődött és nem reagált, de végül ő is körém fonta az erős karjait. A fejemet a mellkasára hajtottam, ezért megéreztem a gyors tempójú szívverését, azonban nem tanúsítottam neki nagyobb figyelmet. Szükségem volt most arra, hogy valaki megöleljen. Egy pár perc után elválltam a fiútól.

- Akkor megyünk sétálni? - kérdeztem rá, már sokkal nyugodtabban, de azért belül még nagyon fájt amit a kis bagolykával tettem. Holnap mindenféleképpen beszélek vele.

- Merre akarsz sétálni menni? - kérdezte meg, miközben a vállamba karolt és úgy kezdtünk el kisétálni az iskola kapuján.

- Fogalmam sincs. Majd megyünk valamerre, de nincs kedvem most sehova se beülni. - ismertettem a szándékaim. Pár lépés után a fiú elengedett és csak simán sétált mellettem. Nem fordultunk el semerre, csak egyenesen sétáltunk a városban. A gondolataim a csend miatt újra elkalandoztak és vissza pörgettem az előző percekben történteket, és azt a pár évvel ezelőttit is. Ha bele gondolok teljesen egyértelmű volt az összes jel amit adtak, nekem még sem tűnt fel. Ők bezzeg azonnal át tudtak rajtam látni, én pedig ezt a nagyon fontos dolgot nem láttam egyiknél sem. Hogy lehetek én így a legjobb barátjuk egyáltalán? A barátok dolga az, hogy segítsék és támogassák a nehéz időkben a másikat. Erre én nem, hogy segítettem elkerülni a bajt, hanem tálcán kínáltam mind a kettőnek.

- Ne emészd magad! - szólalt fel a fekete hajú. Erre csak rá emeltem a szememet és úgy néztem az arcára. A szokásos pimasz és egoista mosoly helyett most egy kedves és nyugtató volt a száján.

- Még mindig szörnyűnek érzem magamat Kuroo. Nem mondhatod azt, hogy nem.... Hiszen téged is megbántottalak. - mondtam ki nehezen a szavakat. Tényleg nem mondott semmit. Csendben hallgatva lépkedett mellettem. A csend pedig rávett arra, hogy kibeszéljem magamból a dolgokat. - Ha én tényleg a barátotok vagyok akkor észre kellett volna vennem ezt a dolgot. - temettem az arcomat a kezeim közé. Nem tudtam eldönteni, hogy most zavarban legyek, vagy a bűntudat miatt süllyedjek el.

- Hát az biztos, hogy a megfigyelő képességed még mindig nincs a helyzet magaslatán. - mosolygott. Erre én is megeresztettem egy halvány mosolyt. - Miattam pedig ne legyen bűntudatod. - karolt át. Én azonban megfordultam és szorosan nyomtam a fejemet a mellkasába és úgy öleltem. - Ha így folytatod nem fogok levegőt kapni Törpe. - röhögött fel, miközben ő is körém rakta a karjait.

- Sajnálom... - motyogtam bele a mellkasába, amiből valószínű semmit nem értett. Ezek után mentünk tovább sétálni arra, amerre a lábunk vitt. A fekete hajú nagyon sok vicces dolgot mesélt, ami miatt nem tudtam magamba fordulni. Neki pedig ez is volt a célja. Amikor pedig már néha sírva nevettem a hasamat fogva akkor megjegyezte, hogy ez sokkal jobban áll nekem. Egyszerűen csak megint rá kellett jönnöm, hogy imádok Tetsurouval lenni. Eljött elém, hogy legyen egy jó délutánunk, de miattam nem jött össze. Ő mégsem hagyott ott, vagy szólt rám. Velem maradt most is és segített, hogy ne legyek egyedül. Az a furcsa kis gondolat költözött a fejembe, hogy még több időt szeretnék vele tölteni.

Körülbelül öt óra felé indultunk el hazafelé. Neki holnap korán kell kelnie az edzése miatt, de mégis felajánlotta, hogy haza kísér. Hiába is akartam tiltakozni a nyakamon ragadt. Azonban a nagy jókedv közben sem felejtettem el azt, hogy Bokutoval kell beszélnem. Remélem, hogy egy mondat miatt nem fog tönkre menni a barátságunk. Fogalmam sincs, hogy neki ez mekkora sebet is okozhatott, de remélem, hogy hamar rendbe jön és nem utált meg véglegesen. Annak a gondolata, hogy a fiú tényleg gyűlölni fog teljesen lehúzta a jókedvem. Nem tudnám nélküle elképzelni az utolsó középiskolás évem.

- Min jár már megint a fejed? - kérdezte meg Kuroo amikor már majdnem a házunk elé értünk. - Törpe? - legyezett a szemem előtt. Erre felsóhajtottam. Még egy párat léptünk és megálltunk a házam előtt.

- Azon, hogy Bokuto meg fog utálni... - néztem rá keserves arckifejezéssel. Erre csak megrázta a fejét és lágyan elmosolyodott.

- Mondtam már: téged képtelenség utálni. - jól estek a szavai, de érdekes gondolatokat ébresztettek bennem. Egy kicsit megrémisztett a feltételezésem ezért úgy döntöttem, hogy most tisztázunk mindent. Szólásra nyitottam a számat, de sokkal nehezebb volt elkezdeni mint gondoltam. Végül a második próbálkozásra sikerült.

- Kuroo... - néztem a fiú szemébe. Erre érdeklődve kezdett vizslatni. Nagy levegőt vettem és folytattam. - .... Te ugye nem.... ? Vagyis.... - egyre jobban kezdett vörösödni a fejem. Ezt mégis, hogy kérdezzem meg tőle?

- De. - bólintott hozzá. Megdöbbentem és még levegőt venni is elfelejtettem.

- É-én.... Tudod, hogy én nem... - makogtam. Erre csak halványan elmosolyodott.

- Tudom. - vonta meg a vállát. Hogyan tudja ezt ilyen könnyen kezelni?

- Kérlek szépen, csak legyen olyan minden mint régen. - nem akartam sírni. A tudat azonban, hogy ő még mindig szeret még jobban fokozta a bűntudatom.

Közelebb lépett és az arcomhoz hajolt. Nagyon vörös lett a fejem és akaratlanul is az ajkait kezdtem el nézni. Nem tudom mi lett velem hirtelen, de elképzeltem milyen lenne. Azonban amikor mély és rekedtes hangján megszólalt újra rá figyeltem. - Te akartad... - suttogta az ajkaimra. A testem megremegett és elárasztott a forróság. Magamnak sem szerettem volna bevallani, de kívántam a fiút.

- Miről beszélsz? - a hangom nagyon halk volt. Szinte alig érthető. Szemeim a szája és szeme között ingáztak folyamatosan.

- Azt mondtad azt akarod, hogy minden olyan legyen mint régen. - a kezeit a derekam köré rakta és közel húzott magához. Mi van veled [Név]? Miért hagyod ezt? Most törted össze lelkileg az egyik barátodat. Miért akarsz most csókolózni a másikkal? Én nem szeretem Kuroot, nem lehet. Ez nem történhet meg. Nem tudtam már teljesen a szavaira koncentrálni. Egy pillanat alatt elvette az eszemet az előző cselekedetével. - Régen is azt éreztem irántad mint most. - mondta ki őszintén. Azzal egy nagyon apró puszit nyomott a számra. Puha ajkai gyengéden és finoman érintették az enyémeket. Csak egy levegővételnyi időre értek hozzám. Ekkor vágott fejbe a tudat, hogy ez nem én vagyok. Eltoltam magamtól és szigorúan a földet kezdtem el nézni. - Értettem. - röhögött fel kínosan és kissé eröltetetten.

- Én ezt nem tudom megtenni, ne haragudj. - ráztam meg a fejemet könnyes szemmel, miközben újra rá néztem.

- Szerintem én most elmegyek... - nézett a szemembe. Bólintottam. Most valóban az lesz a legjobb ha elmegy. Azzal fogta magát megfordult, zsebre tette a kezét és elindult ki az utcából.