Te akartad ✓[Kuroo Tetsurou × Reader] //BEFEJEZETT//

// 20. //

Újabb iskola nap. Méghozzá ez már a csütörtöki nap, és azóta nem beszéltem személyesen Kurooval mióta az ominózus délután történt. Sachinak persze beszámoltam mindenről. Ő pedig teljesen be volt zsongva, hogy végre van barátom. De sajnos ki kellett ábrándítanom, hogy nem vagyunk együtt.

- Ne hülyéskedj már! Hogy nem jöhettél még össze vele ezek után? - kérdezte sokadszorra is. Erre csak felsóhajtottam.

- Azért mert biztosra akarok menni az érzéseimmel és nem szeretném majd a későbbiekben a kelleténél jobban is megbántani. - hadartam el gyorsan. Bokuto megmentőm ként lépett be a terembe az edzés előtt, ezért gyorsan oda is szökkentem mellé. Szerencsére már tökéletes a kettőnk között lévő kapcsolat. Aminek pedig ennél jobban is örülök az az, hogy a fiú talán elkezdett érdeklődni más lányok iránt is. - Megyünk az edzésre? - vigyorogtam fel rá. Erre egy szokásos kiáltás kíséretében karolta át a vállam és léptünk ki a teremből. Elég gyorsan eltelt ez a nap. Szinte mégcsak az előbb léptem be a kapun és már a délutáni edzésre megyek. Az épületen gyorsan átsietve mentünk a tesi terem öltözőjébe, hogy egy kényelmesebb ruhát vehessünk át. Utáltam egyedül lenni az öltözőben. A tavalyi menedzser kilépett és itthagyta a csapatot. Nem kifejezetten haragudtunk rá, de akkor a fiúk nagyon megijedtek, hogy én is el fogom őket hagyni. Viszont ez nem történhet meg. Ez az utolsó évem itt, és még mindig úgy érzem, hogy én ide tartozom. Tudom, hogy már csak pár hónap és itt kell hagynom az iskolát, ezzel együtt pedig a csapatot is. Emellett pedig közeleg az érettségi is. A tanárok egyre keményebbek és már a gyakorló feladatok is előjönnek, hogy biztosan letudjuk tenni. Szerencsére még nincsen meg az az általános szorongás és hasonló dolgok,  de már minden végzős kezdi érezni, hogy hamarosan itt a vég. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben hagytam el a kis helyiséget és léptem be a hatalmas csarnokba, hogy kezdetét vegye egy szokásos hangulatú edzés.

- [Név]! - intett magához hirtelen az edző. Egy kicsikét furcsa volt, hiszen általában a fiúknak van mondanivalója. Az emlegetettek éppen bemelegítettek.

- Tessék? - léptem mellé egy utolsót húzva a szoros copfomon.

- Kiválasztottad már, hogy ki lesz az utánnad következő menedzser? - kérdezte. Akaratlanul is össze szorult a gyomrom arra a gondolatra, hogy igenis le kell cserélnem saját magamat.

- Igen már megvan a jelölt. - bólintottam. - Már beszéltem is vele és boldogan elvállalná. Jövőre lesz másodéves. Elvileg holnap jönne el megismerkedni egy kicsit a többiekkel. - magyaráztam határozott hangon, pedig legszívesebben azt mondtam volna, hogy itt maradok és nem adom át senkinek sem a csapatot. De ez nem csak nekem nehéz. Bokutonak is épp olyan rossz. Az már nyílt titok, hogy Akashi lesz az új kapitány. De amíg a mostani jelen van esze ágában sincs ezt a pozíciót mégcsak kipróbálni sem. Jó barát és nem szeretné megfosztani a nagy baglyot az utolsó évében való szerepléstől.

- Rendben van, köszönöm. - intett, hogy ha akarok akkor elmehetek nyugodtan. Ezek után pedig már csak a saját teendőimmel foglalkoztam és élveztem azt a kicsit több mint egy órás időt amit a többiekkel töltöttem.

Edzés után az iskola főkapuján sétáltunk ki Bokutoval, ahol a fiút egy számomra ismeretlen ember le is szólította. Egy kicsit szerencsétlenül álltam ott és vártam, hogy az ezüst hajú végezzen. Láttam, hogy próbálja siettetni a beszélgetést, hogy ne kelljen sokáig ott maradnom, de nem volt tapló ezért nem koptatta le a srácot. Egy pillanat erejéig a kapu felé pillantottam. A tekintetem azonban, mielőtt tovább siklott volna, vissza vándorolt az említett helyre. A fekete hajú a szokásos pimasz vigyor mellett nézett felém.

- Mindjárt jövök. - tátogtam oda Bokutonak, aki egy kis mosoly mellett bólintott és már vissza is szállt a beszélgetésbe. Sietősen lépkedtem arra amerre a legtöbb gyerek igyekezett, azaz kifelé az iskolából. Már csak három lépésre voltam Kurootól. - Szia! - mosolyogtam rá egy kis pírrel az arcomon. Továbbra is ugyan azzal az arckifejezéssel kapta el a derekamat és hajolt közel hozzám.

- Hol voltál ennyi ideig? - búgta az ajkaimra mély hangján. Mintha parancs szóra cselekedne, úgy sietett a vér a fejembe. Hirtelen vágott fejbe valami ami hatalmasat koppant.

- Várj, most... Most ne. - toltam el gyengéden a fiút. Félve pillantottam a hátam mögé ahol a bagoly még mindig beszélgetett. Szerencsére nem nézett ide. Valahogy bűntudat keletkezett a lelkemben. Árulásnak éreztem volna, ha most a szeme láttára smárolom le a haverját. Hiszen csak most utasítottam vissza. Nem akarom, hogy pár nap után azt nézegesse, hogy egy másik fiú nyelve van a számba. Nem szeretném, hogy rosszul esen neki. Tetsurou értetlenül nézett abba az irányba ahová én is figyeltem. Amikor kiszúrta Bokutot elfintorodott.

- Komolyan? - nézett rám egy kicsit mérgesen. - Nem érhetek hozzád csak azért mert ő itt van? - morogta hisztisen. Miért van az ha az egyiknek jót akarok tenni az a másiknak rossz lesz? Gyorsan kellett mérlegelnem a dolgokat és meghozni a legjobb döntést. A másik dolog amit nem szeretnék az az, hogy Kuroo mérges legyen rám, vagy megbántsam őt.

- Gyorsan elköszönök tőle aztán mehetünk. - hadartam el, majd vissza rohantam az épület ajtaja elé, hogy a fehéres hajú fiútól elköszönjek. Amikor elmondtam, hogy itt van Tetsu és most velemegyek haza ha nem baj, akkor az emlegetett irányába nézett. Mosolyogva intett neki, mire a fekete hajú is oda intett. Bár utóbbi nem mutatott nagy lelkesedést. Egy szoros ölelésbe vont és jól meg is szorongatott. Nevetve karoltam át én is. Ez után még váltottunk egy két szót és vissza is rohantam a másik fiúhoz. - Mehetünk? - kérdeztem tőle kilépve a kapun és a házam irányába fordultam. Kuroo zsebre vágta a kezeit és szó nélkül jött mellettem. Egy ideig én is csöndben maradtam, de végül nem bírtam tovább. - Most megsértődtél? 

Először nem felelt, de végül mégis megosztotta velem gondolatait. - Tehát az nem baj ha én azt nézem, hogy Bokuto és te vigyorogva ölelkezel, de az már baj lenne, ha ő is ugyanezt látná? - vonta fel a szemöldökét igencsak sértetten. Erre kellemetlenül néztem férre. Igaza volt. Ez a dolog így tényleg sántított. Szívesen rávágtam volna, hogy nem mondta senki, hogy nézd végig, de végül inkább mégsem vágtam hozzá. Szavak helyett úgy döntöttem, hogy inkább tettekkel fejezem ki magam. Gyorsítottam a lépteimen és amikor elé kerültem megálltam. Ezért neki is ott kellett maradnia, hogy ne sétáljon nekem. Értetlenül nézett. A fejem egy sokkal sötétebb árnyalatot vett fel és egy zavart mosoly volt az arcomon. Nagy levegőt vettem, de eléggé kicsit ahhoz, hogy ez neki ne tűnjön fel. Közel léptem hozzá, átkaroltam a nyakát és egy kicsit lábujjhegyre álltam. A szemében láttam, hogy megcsillan valami különös fény. Amikor pedig ajkaimat óvatosan és bárortalanul az övéhez érintettem egyenesen felragyogott. Kezeit kihúzta a zsebéből és a derekamnál fogva közel húzott magához. Lejjebb hajolt, hogy ne legyen olyan nehéz a dolgom. Mielőtt a hosszú puszinak a végén elléphettem volna tőle az ajkaim után kapott. Egy kisebb hang távozott ajkaim közül a kellemes érzésre. Emiatt szét is nyíltak kissé. Kuroonak több se kellett, azonnal átdugta a nyelvét a számba. Heves és hosszú pillanat volt. Lihegve és kipirulva váltam el tőle. Nagy vigyorral az ajkain adott még egy utolsó puszit a számra. Vörös fejemet a mellkasába nyomtam és mélyen beszívtam az illatát. Karjait szorosabban fonta körém. Arcát a hajamba fúrta és arra is egy apró puszit nyomott.

- Annyira szeretek veled lenni. - ejtette ki a szavakat alig hallhatóan.