Te akartad ✓[Kuroo Tetsurou × Reader] //BEFEJEZETT//

// 9. //

A fárasztó nap után teljesen kiment a fejemből az, hogy Bokutonak nem mondtam el azt, hogy kivel is megyek el majd délután.

Az utolsó óráról amikor kicsengettek a kijárat felé vettük az utat a nagy Bagollyal és barátnőmmel. Ma nem volt a fiúknak délutáni edzése, mert közbe jött valami az edzőnek. A két idióta magyarázását hallgatva léptem ki a napsütésbe. Furcsa, hogy még mindig ilyen jó az idő, pedig már szeptember van. Mondjuk nem mintha zavarna az, hogy nem fagyok meg már most.

- Hé csak nem rád vár az a srác? - húzogatta a szemöldökét Sachi. A kapu felé kaptam a fejemet. Valóban ott volt. Szokásos piros melegítője helyett most egy egyszerű farmer és fekete póló volt rajta. A haja az ég felé meredezve kuszán állt.

- De! - vigyorogtam. Hiányzott már, hogy újra ez legyen. Kuroo még nem vett észre engem. A telefonját nyomkodta, miközben minden harmadik lány jól megnézte magának. Nem hibáztathatom őket. Tetsurou tényleg nem néz ki rosszúl. - Szerintem én most megyek. - néztem szembe a két velem tartóval. Megöleltem mind a kettőt jó szorosan.

- Miért van itt Kuroo? - motyogta a hajamba Bokuto amikor tőle búcsúztam. Eltoltam magamtól a fiút.

- Vele találkozok. - adtam meg neki a választ. - Na de sziasztok! - intettem nekik mosolyogva, majd vissza fordultam oda ahol az emlegetett fiú is állt. Akkor már erre felé nézett, de nem rám. Újra hátra vezettem a tekintetem. Bokuto egyenesen Kuroo szemébe bámúlt. Nem tudtam értelmezni a helyzetet, ezért inkább csak ténylegesen elindultam.

- Szia! - vigyorogtam Kuroora amikor oda értem elé. Rám emelte a tekintetét egy mosoly kíséretében, majd egy szoros ölelésbe vont. Viszonoztam és a mellkasába fúrtam a fejem. Azonnal megéreztem a jellegzetes illatát. Szeretem ha itt van velem.

- Szia Törpe. - suttogta bele a nyakamba. Megborzongtam a lehelletétől.

- Kuroo Tetsurou, személyes tér! - engedtem el a fekete hajút és szúrós pillantásokat küldtem felé. Egy kicsit felröhögött.

Védekezőn felemelte a kezét. - Nem csináltam semmit! - szabadkozott.

- Szerencséd. - forgattam meg a szememet, de a mosoly ott volt az arcomon. - Hova megyünk? - kérdeztem rá hirtelen.

- Nem tudom, beülünk valahova meginni valamit. - vont vállat. Erre csak bólintottam. Láttam rajta, hogy meg szeretne kérdezni valamit. Még sem tette egy ideig. Végül a szemembe nézett és szólásra nyitotta a száját. - Mi van közted és Bokuto között? - meglepett a kérdése. A hangjában már nyoma sem volt a kedvességnek, a szemében láttam azt, hogy teljesen őszintén mondja ezeket a szavakat.

- Tessék? Ez most honnan jött? - értetlenkedtem. Mi ez a kérdés így hirtelen? Egyáltalán miért érdekli ez? Túl sok a kérdésem egyszerre. Megpróbáltam kizárni a gondolataim kavalkádját és újra a fiúra figyelni.

- Együtt vagytok? - kérdezett rá konkrétan is a dologra. Döbbenten pislogtam rá.

- Nem! Nekem nem tetszik a kapitány! - mondtam a kelleténél hangosabban. Mi van vele így hirtelen? Nekem sosem tetszett Bokuto, ő olyan nekem mint a most előttem álló fekete hajú. Egyikre sem tudnék úgy tekinteni mint szerelmemre.

Kuroo hirtelen átnézett a fejem felett. Nagyon rossz előérzetem támadt. Úgy érzem, hogy valaki néz. Nem is. Inkább lyukat éget a hátamba. Lassan megfordultam. Bár ne tettem volna. Bár meg se szólaltam volna az előbb. Bár el tudtam volna tűnni a világból. Nem tudom mióta állhatott itt, azt viszont tudom, hogy előbb minden egyes szavamat hallotta. Mögöttem a fekete hajú fiú állt, velem szemben pedig a fehéres hajú. Az arcán tisztán látszott a fájdalom. Az ajkába harapott és az öklét össze szorította. Végig a szemembe nézett. Az ő arany szinűiben csalódottság, szomorúság és talán egy kis méreg és féltékenység kavargott. Teljesen ledermedtem. Még jobban megszorította az ökleit és egy nagyon aprót bólintott. Ezek után ellépett mellettünk és gyors léptekben kezdett a háza felé haladni 

- Bokuto... - motyogtam a fiú nevét miközben a távolodó alakját néztem. Én most vissza utasítottam? Rémültem meg a gondolattól. Még csak esélyt sem adtam neki a próbálkozásra, már az előtt kimondtam, hogy nincs esélye. Miért történik ez velem? Miért nem tudom viszonozni az emberek érzéseit? A torkomban folytogató érzés lett úrrá. Nehezen vettem a levegőt és úgy éreztem mindjárt elsírom magamat. De miért én akarok sírni? Ez igazságtalan. Egy önző dög vagyok. Most törtem össze egy újabb embert lelkileg, de én akarok bőgve elrohanni. A testem remegni kezdett és úgy éreztem nem bírnak el a saját lábaim. A bűntudat keserű íze belülről kezdett marcangolni. Hivatalosan is én vagyok a világ legpocsékabb barátja. Hagyom nekik, hogy belém szeressenek, miközben én észre sem veszem. Aztán amikor lépnének durván vissza utasítom őket. Megint megtörtént. Újra megtettem. Nem is akárkivel. Bokuto itt volt nekem az utóbbi években és mindig segített. Én pedig most egyetlen egy mondattal sárba tiportam az érzéseit. - Egy idióta vagyok! Szörnyű barát! - jelentek meg az első könnycseppek a szememben. Nem érdekelt, hogy az iskola kapujában fakadok ki, most nem.

- Jó barát vagy. - próbált lelket önteni belém Tetsu. Lágy hangja mégsem tudott megnyugtatni. Megráztam a fejemet.

- Nem. Nem vagyok. Bántottalak. Most pedig őt is. Rémes vagyok! - tört ki belőlem a sírás. A fiú maga felé fordítva körém kulcsolta erős karjait és a fejemet kezdte el simogatni. Ekkor még erőteljesebben akart kitörni a bent tartott könny áradat.

- Nem hibáztathatod magadat azért mert nem érzel "úgy" valaki iránt. - halkan beszélt. Ez pedig nyugtatónak kellett volna, hogy legyen. Nekem azonban csak még jobban össze szorúlt a szívem. Neki gyűlölnie kellene engem. Hiszen vele is ezt tettem.

- Neked utálnod kéne... - néztem fel könnyes szemmel a fiúra, miközben kibontakoztam az öleléséből.

- De én nem tudlak utálni. - mosolyodott el.

FONTOS!

Volt szó arról, hogy lesz egy szülinapi buli:
Tudom, hogy nem a valós időpontban lesz a kis Bagoly szülinapja nem kell mondani, de csak így fog bele illeni a történetbe!