Te akartad ✓[Kuroo Tetsurou × Reader] //BEFEJEZETT//

// 5. //

Nem hiszem, hogy amikor anya elengedett erre az egészre akkor arra számított volna ami valójában itt történik.

Apának is és neki is elég nagy félelme volt, hogy majdnem egy hétre egy csomó fiúval összezárva leszek. Szerencsére a végére meg tudtam őket győzni arról, hogy suli időben is elmehessek. Nem tudom ők mit hisznek, hogy mit csinálhatok éppen. De biztos vagyok benne, hogy nem arra gondolnak, hogy Bokuto nyakában ülve próbálom leszedni a labdát a fáról, amit ügyesen felrepítettek majdnem a tetejére.

Már egy óra körül jár az idő. Nem rég jöttünk vissza az ebédelésből, az edzők pedig kiadták, hogy fél óra pihenés után folytathatják a fiúk a meccseket egymás ellen. Azonban az okos kapitányom úgy gondolta, hogy a Nekomások között lévő Lev fogadását teszteljük le. Így történt az, hogy hirtelen elkiálltotta magát, hogy "Lev megy a labda!", azzal fogta magát és oda ütötte neki. A fiú fogadta. Csak az a baj, hogy bele a fába.

Ezért ülök a szürkés hajú nyakába és nyújtózkodom, de sehogy sem bírom elérni. Ekkor viszont eszembe jutott valami. Leengedtem a karomat és hátra néztem. A többiek ott álltak mögöttünk, és vagy minket, vagy a fát nézték.

- Lev gyere ide! - szóltam a magas fiúnak. Tudomásom szerint nagyobb mint Bokuto. - Tegyél le. - kértem meg az engem tartót. Nem igazán értette, hogy mit szeretnék, de végül letett. Amikor már a saját lábamon álltam ránéztem a fiatalabbra. - Te pedig vegyél fel. - mosoylogtam rá. Ekkor értette meg mindenki a szándékomat. Ez az ember majdnem két méter, vele  már könnyebb lesz. Egy pár pillanat múlva újra elég magasról szemlélhettem a világot.

Ez a napunk tehát valahogy így telt. Az ez után lévők is hasonlóan edzéssel és szabad programmal teltek. Bokuto egy párszor kijelentette, hogy ne legyek annyit a Nekomásokkal, mert állítása szerint elrabolnak tőlük. Ezt az állítását nem teljesen értettem. Már miért rabolnának el? Inkább ráhagytam a dolgot és megnyugtattam, hogy én a Fukorodani menedzsere vagyok és az is maradok. Úgy tűnt ez hatott rá és gyermekded lelke meg tudott nyugodni. Jó hangulatban és teljesen normálisan teltek a napjaink.

Az utolsó estére azonban már meguntuk a medencézést így ki kellett találni valami más elfoglaltságot. Amíg a fiúk kint a medence köré ülve beszélgettek én a felmentem a szobámba egy pulóverért. Lehet, hogy napközben még jó az idő és szinte nyárias hangulat uralkodik, estére azonban már emlékeztet minket az idő arra, hogy bizony szeptember van.

A táskámból kivettem egy [Valamilyen szín], kapucnis pulcsit. Sima egyszerű fehér póló és, most kivételesen, farmer nadrág volt rajtam. Felvettem magamra a meleg anyagot. Szinte bele borzongtam a hirtelen jól eső érzésbe. A bőröm libabőrössége is lassan kezdett eltűnni. Az éjjeli szekrényre rakott telefonomat a kezembe véve néztem meg az időt, majd szenteltem egy kis időt az értesítéseim átnézésére is. Furcsa látni, hogy amíg én itt vagyok addig otthon zajlik az élet.

Az internet varázslatos világából az ajtó irányából jövő kopogás szakított ki. Kissé össze rezzentem a hangra. Amikor tudatosult bennem mi is ez kifújtam a bent rekedt levegőt.

- Gyere! - kiabáltam. A telefonomat letettem az ágyra. Az eddig csukva lévő szerkezet kinyílt és egy fej kukkantott be rajta. Fekete haja a nap folyamán még összevisszábbá vált. Piros melegítő felsőjén pár fű darab árulkodott arról, hogy nem katonás fegyelemmel ültek eddig kint. - Mi az? Már éppen indultam volna vissza. - sétáltam a fiú felé. Lekapcsoltam a villanyt. Kuroo arrébb állt az ajtóból, hogy ki tudjak jönni.

- Te is jössz felelsz vagy merszezni? - kérdezte meg, miközben a hátát a falnak támasztotta. A kulcsommal babráltam egy ideig, míg sikerült bezárnom az ajtót. - De ha gondolod maradhatunk itt is. - villantott felém pimasz mosolyt.

- Ne is álmondj Tetsurou... - forgattam meg a szememet, de a szám sarkában ott volt a halvány mosoly. - Menjünk a többiekhez. Ha nincs jobb ötlet akkor én benne vagyok a játékban. - vontam meg a vállam a fiúra nézve. Aki csak egy még hatalmasabb vigyort eresztett meg. Rögtön tudtam, hogy mi is ez a reakció. Valószínű az utolsó szavamat érthette férre. - Nem. Nem Kuroo. Felelsz vagy mersz. Semmi más! - tisztáztam vele gyorsan. Ez egy idióta...

Végül csak elindultunk a többiekhez, ki az udvarra. Nekem azonban valami nem hagyta nyugodni a gondolataimat.

- Honnan tudtad, hogy hol a szobám? - kérdeztem rá. Tudtommal én nem említettem neki. Az ő szintjük pedig a harmadikon van, tehát ide nem is nagyon járnak.

- Olyannak nézelsz te engem aki nem tudja azt, hogy hol van a lányok szobája? - kapott színpadiasan a mellkasához. Felnevettem.

- Őszintén én már nem tudom milyennek nézzelek. - mosolyogtam rá. Semmi rossz indulat nem volt a hangomban. Egyszerűen csak olyan régen láttuk már egymást, hogy kicsit nehéz így minden.

Amíg ezen gondolkoztam leértünk a földszintre. Az előtéren átvágva igyekeztünk az ajtó felé. - Ez után fogjuk tartani a kapcsolatot? - kérdezte meg hirtelen amikor kiléptünk a félhomályba. Meglepett ez a kérdés. Én még nem is gondolkoztam el azon, hogy mi is lesz akkor amikor már nem itt vagyunk.

- Szeretnéd? - mosolyogtam fel a fiúra. Ő is hasonló reakciót mutatott felém.

- Ha nem szeretném nem kérdeztem volna. - nevetett fel. Jogos. Széles mosollyal az arcomon bólintottam.

- Fogjuk tartani. - erre csak fogta magát és a vállamat átkarolva húzott közel magához. Annyira hiányzott már ez. Az, hogy így egymásba karolva mosolyogva beszélgessünk. Ebben a pillanatban mérhetetlenül nagy boldogság árasztotta el az egész testemet. Talán lehet minden újra olyan mint régen. Talán sikerülhet újra kezdeni. Azt akarom, hogy sikerüljön!

Egy pár perc múlva már egy kis körben ültünk a medence mellett. Csendes volt a környék. Csak a mi társaságunk hangját lehetett hallani. A többi vendég a beltéri medencéknél és szaunáknál lehetett, vagy a késői vacsorázók az utolsó falatokat kaphatták be az étterem ként funkcionáló helyiségben.

Már javában zajlott a játék. Volt itt már medence víz ivás, kiabálás, de még vetkőzés is. Utóbbit Yaku kapta, így szegény két körig póló nélkül fagyoskodott. Bokuto már baglyossat játszva mászott fel egy fa tetejére huhogni. Egy szóval már tényleg szinte minden volt.

- [Név] felelsz vagy mersz? - kérdezte tőlem Yamamoto, aki majdnem teljesen velem szemben ült, mellette Kenma, Kuroo, Bokuto, Yaku, Akashi, mellette én és így tovább.

- Merek! - vágtam rá azonnal. Vissza gondolva ez elég felelőtlen cselekedet volt tőlem.

Ördögi vigyorra kanyarintotta a száját. Egy percig sem gondolkozott azonnal mondta is a feladatom:

- Izgasd fel Kuroot!