Idővel Majd Megérted

Huszonkettedik🌙

Hideg, fagyos szellő söpört végig a mezőn, s a hajladozó füvek susogva remegtek bele a szélbe, szinte egy szintbe simulva a földdel.

A Hold sápadt, halvány fényében csak a két fiatal alakja tűnt ki a hullámzó réten, s a hatalmas szürkésfehér kifli éppen annyira világította meg őket, hogy vonásaikról felismerhetőek maradjanak.

Némán figyelték egymást, mintha a két csillogó szempár szavak nélkül is tökéletesen elboldogult volna. A fiatalabb íriszeiben rémület, meglepettség és zavar keveredett, az idősebb mégis halálos nyugodtsággal állta a lány viharos tekintetét, miközben szép lassan ő is helyet foglalt a fűben.

Lucy kétségbeesetten próbálta lenyugtatni zakatoló szívét, jéghideg ujjait mellkasára simítva, s mélyeket szuszogva. Korábban ürességtől kongó elméje megtelt cikázó, fékezhetetlen gondolatokkal, mik sebes szikraként lobbantották lángra testének minden porcikáját.

- Mit keresel itt, Natsu?

Az omega hiába akart higgadtságot erőltetni magára, hangja mégis beleremegett a kérdésbe. Képtelen volt ellenállni annak a lelkéig hatoló, kristálytiszta tekintetnek, mellyel a fiú minden rezzenését figyelte.

- Én is pont erre lennék kíváncsi... Mégis mi dolga van egy kislánynak az éjszakában egyedül? - húzódtak halvány, mégis rendkívül szemtelen vigyorra az alfa ajkai.

Lucy nyelvére harapott, megakadályozva egy elhamarkodott visszaszólást, mely igazán kikívánkozott volna belőle. A cseresznye hajú nem vette komolyan, s ez hihetetlenül dühítette a fiatalabbat.

- Ne... - nyögte halkan, s durcásan elfordította fejét.

- Mit ne? - kuncogott Natsu, kezét megmozdítva a lány hátán.

Az omega beleborzongott a finom simításba, s dermedten, pattanásig feszülő izmokkal követte az idegen, forró kézfejet, ahogy az egészen nyakáig kapaszkodott fel.

- N-nem vagyok kislány! - motyogta alig hallhatóan.

Az alfa elégedetten figyelte a szőkeség reakcióját, pontosan ezt a választ várta tőle. Minden rezdülését ki tudta számítani ebben a pillanatban, s bizony rettenetesen élvezte az irányítást.

- Nem...? - búgta Lucy fülébe, miközben ujjait szép lassan az omega hajába vezette - Akkor miért menekülsz előlem, hmm?

A fiatalabb arca vérvörösen izzott, s egész testében rázta a hideg a fiú hirtelen közelségétől. Mindene sóvárgott a fiú érintéséért, Lucy elméje mégis hevesen tiltakozott. Nem akarta elveszíteni a kontrollt érzései felett, hiszen jól tudta, Natsu csak játszott vele. Nem volt ez semmi több, csupán ártatlan kis játék... Ugye?

- Luce... Nézz rám!

Ne csináld...

- Lucy...

Fáj, nem érted?!

- Lu-...

- Hagyd abba!

A lány kiáltása az egész mezőt bejárta, s még a szél susogása is abbamaradt egy pillanatra, ahogy kétségbeesett hangja zokogásba fulladt.

Natsu szíve kihagyott egy ütemet, miközben tágranyílt szemekkel meredt a könnyektől nedves arcra, mi oly kedves volt neki. Az omega íriszei vörösödtek az elfojtott sírástól, orcái kipirultak az indulattól, mégis az a fájdalommal csordultig telt, dühös tekintet volt az, amitől az alfa torka összeszorult.

- Bántottalak? - kérdezte bizonytalanul, elengedve az apró, reszkető testet.

- N-nem bírom, Natsu! - szakadt el a cérna végleg, s Lucy kétségbeesetten temette tenyerébe arcát.