Vidéki tájakon

14 [Búcsú]

A Nap lassan bukkant elő a tenger alól, mintha a kettő nem létezhetne egymás nélkül. A vízen megtört a fény, így úgy tűnt, mintha az egész tenger narancssárga lenne, és lassan adagolna színéből a felkelő napnak. Az ég tiszta volt, egyetlen egy felhő sem látszott a végtelennek tűnő kékségben. Csend uralkodott, csupán a víztömeg hullámzása kényeztette néha, az ember fülét. A madarak csivitelése halkan, de hallatszódott, kis testük néhol feltűnt a levegőben. Fiókáik már bizonyára várják szüleiket, hogy megkaphassák az ételt, amit gondosan összegyűjtöttek. A szél inkább simogatta az ember arcát, nem volt haragos és kiszámíthatatlan, csak belekapott az ember hajába és ezt egy kézmozdulattal semmisé téve minden hajszál visszaáll eredeti állapotába.

A csendet néha egy- egy zongoraszó szó is megtörte. A dombon a hatalmas cseresznyefa alatt Jungkook ismét komponált. Ujjai gyengéden nyomták le a zongora billentyűit, szeme csukva volt, lábait egymásba kulcsolta. Néha a zongora hangjával együtt dúdolt, de nem erőltette az éneklést. Most csak egyszerűen azt játszotta, ami az eszébe jutott. Csupán az érzelmeket akart kifejezni az ujjaival, ami kiteljesedett a hangszer hangjával.

Elgondolkodott azon, hogy miért árulta el valaki a sajtónak, hogy a saját neméhez vonzódik. Pontosan tudta, ki tette. A megválaszolatlan kérdések azóta ott keringenek a feje körül, mióta elárulták őt. Nem számított soha rá, hogy az egyik legfontosabb ember az életében ezt fogja tenni vele. Jungkook dühöt, fájdalmat, csalódottságot érzett. Nem találta a miért-re a választ. Az agya folyamatosan e körül forgott, szüntelenül látta maga előtt annak az embernek a képét, akiről egykor azt hitte, hogy az élete szerelme.

-3 évvel ezelőtt-

Sietős léptekkel közelített két alak a vonathoz, amely tíz percen belül indul. Idegesnek látszottak, tele dühvel és haraggal. A pályaudvaron lévő emberek mit sem vettek tudomást arról, hogy éppen egy szerelemnek lesz vége hamarosan.

- Nem mehetsz így el! Jogom van tudni, hogy miért löksz el magadtól folyamatosan! - Jungkook hangja gyengének hatott. Szeme könnyes volt, de tekintetében csupán a csalódottság tükröződött.

- Sosem fogod megérteni igaz? Megbántottál, még ha nem is vetted észre. Mindig megbántasz Jungkook és elegem van ebből - a fiatal fiú elhatározottnak tűnt, de a hangja ugyanúgy remegett, mint a társának.

- Mégis mivel? Áruld el nekem, hogy mi a baj azzal, ha szeretném elmondani a szeretteimnek, hogy mit érzek? Hosszú ideje ismerjük egymást, sok mindenen mentünk keresztül, de valamiért mindig megtagadod, azt, amit érzünk - Jungkook könnyei folyni kezdtek, de nem parancsolt ellen a sírásnak. Tudta, hogy itt az ideje elmondani mindent, ami eddig a lelkét nyomta - Próbáltam megfelelni neked, elfogadni, hogy neked ez nem megy olyan könnyen, de ne hidd azt, hogy nekem annyira egyszerű ez az egész. Pontosan tudom, mit reagálnának az ismerőseim, ha meg tudnák, hogy szeretlek téged. Nem csak neked van veszíteni valód, mert ez ugyanúgy érint engem is.

- Ezzel nem mész sokra Jungkook.

- Nem érdekel. Ott voltam neked mindig. Ha baj volt, ha nem, melletted voltam, próbáltam segíteni, éreztetni akartam, hogy tudd mennyire fontos vagy nekem. Elmondtam neked mindent, ami a szívemet nyomja, amit nem szeretek. Rád bíztam mindent, amit csak tudtam. Hibáztam sokszor, ebben igazad van, de amikor elvétettem egy nagy hibát te hátat fordítottál nekem. Azt mondtad, hogy nem szeretsz, nincs rám szükséged. Akkor az a sok szeretlek mi volt? Miért kellett azt mondanod nekem, hogy mennyire fontos vagyok a számodra, és, hogy sosem volt ilyen ember még az életedben? - Jungkook borzalmasan dühös volt. Sosem mondta ki senkinek, hogy mit érez pontosan, de elpattant egy húr a fejében, és ki akarta adni magából mindazt, amit eddig nem mert.