Vidéki tájakon

3 [Nyugodj meg]

A stúdióban megfagyott a levegő miután Jungkook előállt váratlan döntésével. A fiú maga elé meredve ült a fotelban, fehér arcbőrén könnyek csillogtak. Jungkook sosem érezte még ennyire csalódottnak magát. A sajtó, a rajongók csupán csak arra kíváncsiak, hogy szereti-e a fiúkat vagy sem? A dalai, a sok könny és verejték, minden, amit eddig elért csak látszat lett volna, és senkit nem érdekelt igazán a zenéje?

Jungkook tekintete Phill arcára tévedt, aki olyan sajnálattal nézett felfedezettjére, mint még soha azelőtt. A teremben mindenki a sztárt méregetette, mintha csak egy újság lenne, akibe bárki beleolvasgathat. Jungkook nem bírta tovább és úgy viharzott ki a teremből, mintha az élete múlna rajta. Azonnal az öltözőjébe futott és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Egyedül akart maradni, örökre. Mikor meglátta magát a tükörben úgy érezte a legszánalmasabb ember a világon. Undorodott magától, és mindenkitől, aki mellette volt az elmúlt pillanatokban. Olyan erővel vágott bele a tükörbe, hogy az darabokra tört, és a földre zuhant. Jungkook kézfejéről a vér, cseppenként ért földet a padlón, megszínezve azt. A fiú erőtlenül esett bele a fotelba és hagyta, hogy könnyei utat törjenek. Sosem volt az a sírós fajta, most mégis azt érezte, nem tud máshogy reagálni a helyzetre. Kudarcot vallott, csalódást okozott mindenkinek, és a legjobban az fájt neki, hogy a magánélete fontosabb a világnak, mint a zenéje. Pedig egy énekesnek a dalai a legfontosabbak, a rajongók a zenéjét szeretik és a mondanivalóját. De valamit Jungkook félreértett volna? Talán elvakította a szeretete a zene iránt, és közben nem vette észre, hogy pont a zene az, amit elvesztett? Egyszerre több ezer dolog futott át elméjén, mégsem találta azt, amit keresett. Nem értette mit rontott el, mi az, amit nem úgy csinált ahogy kellett volna, mégis azt érezte, hogy csakis ő tehet a kudarcáról. Most fordult elő életében először, hogy mindennek az oka a nemi identitása. Sosem zavarta őt, hogy a fiúkat nézi meg először, most mégis sajnálta, hogy olyannak született amilyen. Hiába nem beszélt róla eddigi élete során, de egyel talán nem zavarta, hogy meleg. Mégis legszívesebben most azonnal kirohant volna, hogy az egész helyzet egy félreértés, és ő a lányokat szereti. De Jungkook nem szeretett hazudni, főleg nem a rajongóinak. Ennyire nem gerinctelen.

A fotelban ülve kapkodta a levegőt, pólója már átázott a sós cseppektől, mégsem akart felkelni. Nem akart kimenni az ajtón túlra, mert ott csakis a borzalmasnál borzalmasabb kritikák várják majd. Mindenki elfelejti, hogy a zenéje a legfontosabb, nem pedig az, hogy kit szeret és kit nem. De tudta, hogy ebben a világban ez túl kevés magyarázatként.

-Jungkook! Jungkook engedj be kérlek! – hallotta meg Phill hangját az ajtó túloldaláról. Úgy érezte, mintha a tárgy egy átjáró lenne egy másik világba. Egy kíméletlen, mocskos világba, amibe Jungkook sosem akarja többé betenni a lábát.

Nem hagyta el hang a torkát. Senkivel nem akart beszélni, főleg nem Phillel. Úgy érzi elárulta őt. Tisztában volt a róla terjengő pletykákkal, ennek ellenére mégis nyugodt szívvel engedte el az interjúra. Nyilvánvalóan csak a pénzt látta benne, hiszen mekkorát lehet kaszálni egy ilyen sztorival. „Jeon Jungkook meleg!"

Annyi éven keresztül bízott a férfiban, az apjaként tekintett rá, mégis elárulta őt. Csalódott volt, és legszívesebben addig ütötte volna a férfit, míg teljes arca vérben nem úszik. Sosem volt agresszív, mindig nyugodt embernek gondolta magát, most mégis nyugodt szívvel érezné Phill arccsontját az ökle alatt.

-Jungkook, nyisd ki az ajtót! – nem értette miért próbálkozik, úgysem fog ajtót nyitni, senkinek.

-Menny el Phill! – kiabált. Nehezen kapta a levegőt, így hangja elcsuklott rövid mondata végére.

Hirtelen csend lett az ajtón túl, és a fiú kicsit megkönnyebbült. Talán most már nyugalma lehet élete végéig, mert ő el nem hagyja ezt az öltözőt.

-Jungkook, kisfiam kérlek engedj be. – a lágy hang úgy érte a sztárt, mintha egy láthatatlan kéz venné körül, ami mindentől megóvja őt.

Lassan kelt fel az ülőalkalmatosságról. Lábait gyengének érezte, ahogy a lelkét is. Megindult az ajtó felé, és mikor kinyitotta azt félve emelte fel fejét. Egy fekete lyuk szélén érezte magát, amely bármelyik pillanatban beszippanthatja őt, és ott ragad abban a világban, az idők végezetéig.

-Anya! – édesanyja szemei kellemes érzést váltottak ki belőle. Mintha a mellkasán tátongó lyuk megszűnt volna, és most melegség árasztja el testét. A könnyei ennek ellenére mégis folytak, vagy azért, mert még mindig elveszettnek érezte magát, vagy örömkönnyek váltották fel a helyét, rég nem látott édesanyja hatására.

Mikor megérezte a védelmező kezeket maga körül, úgy zuhant bele édesanyja karjaiba, mint egy szakadék szélén állna. De nem félt attól, hogy beleesik, mert ott voltak a biztonságot adó kezek, amelyek megvédik mindentől.

-Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj, nem hagyom, hogy bárki bántani merjen.

Érezte a másik fél mellkasában a hevesen dobogó szívet. Mintha az aggódás robajait hallotta volna. Jól esett, hogy valaki tényleg megvédi őt, és cserébe nem vár el semmit.

-Gyere menjünk haza!

Gyorsan történt minden. Futva mentek le a parkolóba, nehogy valakinek meglássa hirtelen távozását. Füle csengett, mikor lent Phill kiabálni kezdett vele. Édesanyja ajtót nyitott neki, és belökte fiát az autóba. Csak foszlányokat hallott, de még sosem élte át, hogy anyukája torka szakadtából kiabál valakivel. Phill szótlanul figyelte az idegösszeroppanás szélén álló nőt. Felnyitotta a csomagtartót saját autóján, melyben megjelentek Jungkook bőröndjei. Kivette onnan őket, majd megindult Jungkook felé. Mikor felnyitotta a hátsó ajtót beemelte az utazó csomagokat.

-Sajnálom kölyök! – majd lecsukta azt.

Ennyi lett volna? Ez az utolsó mondata számára? Jungkook mérhetetlenül dühös volt, de nem szállt ki az autóból. Édesanyja beszállt a volán mögé és elindította a járművet. A fiú örült, hogy itt hagyja ezt a helyet, soha többet nem akart visszatérni ide. Fejét az ablaküvegnek támasztotta és a várost kezdte el kémlelni. Néha még egyegy kósza könnycsepp ott csillogott szemében, de már messze volt azoktól az emberektől. Most már nem bánthatják.

Feltűnt neki a visszapillantó tükörbők édesanyja mogyoróbarna tekintete. Elmosolyodott, hogy némileg tudassa vele már jobban van, de nem szeretne beszélgetni. Nem tudott volna mit mondani.

A nő újból az utat kezdte el figyelni, mikor Jungkook körül nézett autójukban. Sok emlék eszébe jutott. Mindig ő ült középen, ha utaztak valahova, hogy rendet tudjon tenni két kisebb testvére között. Szerettek kiskorukban veszekedni, de mivel Jungkook volt a legidősebb mindig szót fogadtak neki, és tisztelték bátyjukat. Az is eszébe jutott, mikor a kocsiban kellett aludniuk, mert a családi nyaralás során elfelejtettek hotelszobát foglalni. Egy éjszaka volt, de a mai napig emlékszik rá.

Apró mosoly látszódott cseresznyeipiros ajkain. Már várta, hogy láthassa testvéreit, és édesapját. Tudta, hogy otthon biztonságban lesz. Nem fogja senki bántani, vagy keresni őt. A családja olyan várat adott neki, amelybe senki sem volt képes behatolni. Már a szobáját is látni akarta.

Talán jobb is, hogy így alakult. Lehet, hogy ez az élet mégsem olyan tökéletes, mit ahogy azt eddig gondolta. Most először szeretett volna normális lenni. Aki eljár a barátaival szórakozni, kávézni, enni. Aki segít az anyukájának a bevásárlásban. Jungkook egész életében eddig egyser járt a bevásárló központban. Mióta befutott csak interjúk, próbák és koncertek sorozata volt beleépítve a mindennapjaiba. Szerette, és most is szereti a sztár életet, hiszen rengeteg szeretetet kapott.

De most azt érzi, túl sok neki ez az élet. Szeretne nyugodt mindennapokat. Akkor zenél amikor csak akar. Csak előkapja a gitárját, vagy leül a zongorájához és hagyja, hogy képzelete elérjen a csillagokig. Ez az érzés mindig is hiányzott az életéből. A szabadság érzése.