Bocsi, nem értek a szerelemhez - Tsukkiyama [BEFEJEZETT]

41. fejezet - Feketeség

*Yamaguchi Tadashi*

Mikor kilépsz a sötétbe, félsz mindentől. Nincs ott semmi, csak a te képzeleted szüleményei, de te félsz, rettegsz, de nem érted miért, hiszen tudod, hogy semmi nem fog történni. Mikor én kiléptem a sötétbe, ahol már csak apró kis fénypontok lebegtek, a félelem volt a legkisebb, amitől tartottam. Az érzelmek tömörödtek bennem, egyik percről a másikra változott a reakcióm mindenre. Remegtem. De kibe támaszkodhattam volna? A feketeség, ami minket körbevett, rémisztő volt. Az égen lévő kisebb szemek közönyösen tekintettek le ránk, mint akik már tudják, hogy halott ötlet az, amit csinálunk.

- Csak szeretném hallani az egészet – szólalt meg halkan Kei.

- A lényeget már tudod. Több nem is kell.

- Anyukád mondott valamit? – Kérdésének utolsó szava már csak suttogás volt. Megállt egy asztal mellett, és felnézett az égre. Persze, hiszen Tsukishima imádja a csillagokat.

- Semmit. Mikor apa mérges lett, csak azt mondta, hogy menjek inkább a szobámba, mielőtt még elfajulnak a dolgok – válaszoltam. Neki dőltem az asztalnak és onnan néztem előre a feketeségbe, ami olyan volt, mint egy szörny.

- Mérges lett, mert ellenkeztél. – Kijelentésére nem válaszoltam, csak tovább néztem a szörnyet. – És nem is hagy más választást neked? – kérdezte.

- Már rég nemet mondtam, de te is tudod, hogy apa nagyon szigorú és az van, amit ő akar. Az ő döntése a végleges – válaszoltam azt, amit már ő is tud. – És gondolhatod, hogy ha azt mondom, a barátom miatt nem akarok elmenni, nem úsznám meg ennyivel - fűztem hozzá, miközben a feketeségben egyre több alak rajzolódott ki a szemem előtt. Kezdek elveszni.

Apa soha nem szólt semmit, hogy ha Keire került a szó anyával. A mimikája mindent elmondott nekem arról, hogy mi a véleménye rólam, nem kellett hozzá beszéd. Mikor megláttam azt az arcot feszültség cikázott végig bennem, és inkább témát váltottam, hiszen nem akartam felébreszteni az alvó szörnyet.

- És miért nem akartad ezt elmondani nekem? – Rám nézett, szeme a fehér pont a sötétségben. – Néhány hét és kezdődik a tanév!

- Most akkor mond meg mitől lett volna olyan fontos az, hogy elmondjam neked az egészet! – hangom rekedten szólt a hirtelen megszólalástól. – Bocsánat, hogy inkább próbáltam kiélvezni azt, amit tudom, hogy el fogok veszíteni.

- Tudtam, hogy valami nincs rendben, láttam a szemedben. – Mondata egyáltalán nem válaszolt semmire.

- Ez sokat nem számít most – fűztem hozzá, amire nem kaptam reakciót. – Csak szerettem volna kiélvezni ezt az egy hetet – ismételtem meg a mondatomat. Tsukishima csak bólintott, tekintete lent is maradt a földön. – Sajnálom, hogy ha megbántottalak azzal, hogy nem mondtam el. De az, amit mondtál néhány órával ezelőtt tényleg elvette a bátorságom.

- Nem tudom, hogy erre mit mondhatnék – válaszolt.

- Nem is kell semmit mondanod rá – hangom együtt érző volt, miközben a sötétség egyre jobban kebelezett be.

- Nem tudom, mit gondoljak most. Olyan hirtelen történt az egész, nem tudom felfogni – mondta. – Kavarog bennem minden.

- Mi az a minden? – kérdeztem rá.

- Nem hiszem, hogy tetszene, ha elmondanám. – Felhúztam szemöldököm erre a válaszra. Meglepődtem és össze is zavarodtam.

- De, most már még jobban érdekel. Ennél rosszabb már nem jöhet úgyse.

- Talán fél óra telhetett el mióta tudom, hogy el fogsz menni, és nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy lehet ez egy jel. –A hasam görcsbe rándult Tsukishima szavaira, a szörnyeteg pedig Kei mögött, elbújva a feketeségbe, mintha most már mosolyogna. – Tizenhat vagy, és én is. Ez nem lehet igazi szerelem, nem? Tinédzserek vagyunk.

- Akkor a játékterem után történtek nem érnek semmit? – tettem fel az egyetlen kérdésemet, amivel tudtam, hogy saját magamnak okozok csak nagyobb fájdalmat.

- Nem ezt mond...

- De pontosan ezt mondtad – szóltam közbe remegő hangon.

- Látod. Mondtam, hogy nem jó ötlet elmondanom. Nem szeretlek sírni látni, és most még is én okoztam – nézett a szemeimbe megtörten.

- Nem sírok – válaszoltam, megdörzsölve a szemeimet. Tsukishima szomorú mosolyra húzta száját. Olyan volt, mintha a feketeség egyre jobban körbe ölelné. – A lényeget mond. Most már úgy is mindegy.

- Lehet, hogy jó lesz, ha elmész, nem? Tudom, és látom, hogy neked a rajzolás az, amit imádsz. Jobban, mint a röplabdát. Karasuno helyett oda akartál menni, és hiába nem mondtad el, anyukád elmondta, hogy az utolsó pillanatban változtattál a sorrenden. Akkor úgy éreztem, hogy én vettem el tőled ezt a lehetőséget, mivel nem akartál itt hagyni. És ez azóta is így gondolom. Most kaptál egy második lehetőséget, miért dobnád el magadtól? – A szavak egymás után folytak, egyre gyorsabban beszélt, és a levegővételei is kapkodóbbá váltak.

- Ezt csak most találod ki, hogy ne érezzem magam rosszul. Az én döntésem volt az, hogy ide jövök. Akkor mond inkább ki nyíltan azt, amit akarsz, mert nem tudlak követni.

- Amit most mondtam, az mind igaz. De az is igaz, hogy a telefonhívásaink egyre kevesebbek lesznek, ha elmész. Egyre jobban elfelejtjük egymást, ráadásul nem leszek ott, mikor bármi történhet veled. Ez engem felemésztene. Azt tudom, hogy minden, ami történt közöttünk soha nem fogja tudni senki sem újra átéreztetni velem. Minden első dolog hozzád köt. Nem akarom átélni azt a fájdalmat, ami jönni fog, mikor nem leszel itt. – Mondanivalója összemosódott a szipogással, ami követte szavait. – De közben meg ott van az, hogy nem tudhatom, hogy ami most érzek, az mikor fog egy pillanat alatt elillanni. Bárhol állok, labilis minden. Nem jobb, akkor meghagyni a jó pillanatokat, és ott abbahagyni? – kérdezte. Felém fordult, könnyei folytak le az arcán. Szemüvegét levette, bal keze szorította görcsösen azt.

- Tudod. Semmi sem biztos az életben – mondtam remegő hanggal. – Ha úgy élnénk, hogy soha nem csinálunk olyat, ami nem biztos, akkor az nem is élet. Én tudom, hogy fontos vagy számomra. Nem csak, mint párkapcsolatként, hanem mint legjobb barátként is. És ha tudnám, hogy egyszer, valamikor szakítanunk kellene, akkor a lehető legtöbbet hoznám ki abból a megmaradt időből, amink maradt. Ki tudja, hogy az egy hét, öt év, vagy a halálunk napja. Lehet, hogy ez csak egy tinédzser szerelem, de miért nem hozhatom ki belőle a maximumot? De ha aztán tényleg eljön majd az a pillanat, hogy azt mondod te vagy én, hogy nem, akkor legalább a legboldogabb emlékekkel a szívemben fogok rád mosolyogni, és elmenni mellőled.

Hangom után már csak a szakadozó lélegzetvételek maradtak, és egy gyenge próbálkozás a megszólalásra. Kei lehajtotta a  fejét, és csak ingatta azt. Összeszorított ököllel állt alig néhány lépésre tőlem, mégis elérhetetlen volt. Vagy csak a feketeség állított meg, ami, mint óriás magasodott köré.

Letöröltem a könnyeimet, és ellökve magamat a padtól sétáltam be az épületbe.

Mikor visszanéztem rá az egyik ablakból, csak egy remegő test állt ott, kinyújtott karral, ami a csillagok felé nyújtózkodott. Aztán a kéz lehullott maga mellé, és nem is mozdult onnan. A félhomályban úszó alak, csak állt ott, lehajtott fejjel.

Talán épp a lehullott csillagját kereste.

Örömmel várom a véleményeket a komment szekcióban. :)