Bocsi, nem értek a szerelemhez - Tsukkiyama [BEFEJEZETT]

21. fejezet - Nincs több félelem

*Yamaguchi Tadashi*

Elindultunk az iskolából, egyenesen a házunkhoz tartva, ami most egy örökkévalóságnak tűnt. Még soha nem kerített ilyen érzés a hatalmába, de bármikor, amikor összeakadt a tekintetem egy idegennel, kirázott a hideg és elfogott a félelem. Már az út felénél tartottunk, mikor egyszerűen begörcsölt a hasam, ami miatt alig bírtam megállni a lábamon. Ahogy odakaptam a kezemet, a fájdalom csak még nagyobb lett. Összeroggyanva próbáltam valami kapaszkodót keresni a kezeimmel, össze-vissza kapálózva a levegőben. Tsukki, miután észlelte a megállásomat és a véletlen ütlegelését, egyből gyorsan utánam kapott, és úgy tartott.

- Minden rendben? Hol fáj? - kérdezte aggódva, mire nyöszörögve válaszoltam neki, bár abban a pillanatban nem tudott mit tenni vele. - Nyugi, mindjárt ott vagyunk nálatok, rendben? - mondta, átkarolva a vállamat, így támasztva és segítve a sétálásomat. Először nem is vettem észre, de miután felnéztem a földről, és véletlenül szemkontaktusba kerültem egy elég ijesztő férfival, ráeszméltem. Még mindig bennem volt egy kellemetlen érzés, de egyáltalán nem féltem és nem is rettegtem. Biztonságban éreztem magam.

Mikor megláttam az utca végéből a házunkat, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de rá egy másodpercre már félve tettem meg a hátralevő utat, hiszen ráeszméltem, hogy a táskám és vele együtt a kulcsom és a telefonom is az iskolában maradt. Nagyon reméltem, hogy anya otthon van, és nem ment el vásárolni, mert unatkozott, mivel ez szokása volt. Bizakodva nyomtam le az ajtókilincset, már várva a megváltó kattanást, de az elmaradt. Elkeseredetten néztem Tsukki szemeibe, egyáltalán nem tudva, hogy most mit kéne tennem.

- Semmi baj, hozzánk át tudunk menni. Van nálam kulcs, és ha minden igaz, akkor az anyám is otthon van - mondta segítőkészen, miközben gyengéden megszorította a vállamat. - Bírsz még menni, vagy már nagyon fáj? - kérdezte kissé aggódóan. Még mindig elképesztően fájt és görcsölt a hasam, és már az oldalam is elkezdett szúrni, de nagyon el akartam érni valami vízszintes dologhoz, amire le tudok feküdni, így csak bólintottam egyet.

Az egész út egy kínszenvedés volt, így már másodjára kapott el a boldogság egy pillanatra, mikor megláttam most már Tsukishimáék házát.

- Kei, te vagy az? - kérdezte az anyja messziről, ahogy meghallotta az ajtó nyitódását. - Neked még nem iskolában kéne lenned? - folytatta, ahogy kisétált az egyik szobából, egyenesen felénk tartva, de amikor felpillantott és megpillantott minket, elakadt a lélegzete. - Uram Isten! Tadashi! - kapta a kezeit a szája elé. - Kei, azonnal fektesd le a kanapéra! Istenem! Mi történt? - kérdezte gyorsan, közben már futva egy másik helységbe.

- Az iskolában elkapta az a srác, aki még alsó középben is zaklatta - válaszolta Kei, elsétálva velem a kanapéig. Leültem az egyik szélére, Tsukishima pedig csak ott állt felettem.

- El sem hiszem, hogy az a fiú megint megtalált - morogta Kei anyja, kezében egy dobozt tartva. - Annak a fiúnak semmit nem tanítottak a szülei. Javító intézetben lenne a helye, nem pedig egy iskolában - folytatta, közben már leülve mellém. - Tadashi, hol fáj? - fordult felém, mire rámutattam az oldalamra és a hasamra. - Fel tudnád húzni a pólódat? - kérdezte, mire egyből felhúztam, mivel én is kíváncsi voltam, hogyan néz ki. Én is lepillantottam, de nem tudtam eldönteni, hogy mennyire vészes. A hasam aljánál már kezdődő lila foltokat láttam, és ahogy lélegeztem úgy éreztem a fájdalmat. Az oldalamon véraláfutások sorakoztak, és, ahogy felnéztem Tsukki anyjára, az elszörnyedést láttam rajta. - Ez nem néz ki jól. Hozzáérhetek?

- Igen - válaszoltam, de ahogy megéreztem az egyik ujját a derekamnál összerezzentem. - Áh! - szökött ki a számon egy fájdalmas szó, jelezve, hogy: - Lehet, hogy ezt mégis inkább hanyagolni kellene - mondtam, mire egyből el is vette a kezét.

- Hűsítőkrémmel bekrémezzük, meg kapsz fájdalomcsillapítót, de mindenféleképpen jó lenne, ha elmennél majd egy orvoshoz - magyarázta, a kezébe véve a tubust, majd egy pillanatra megállt. - Lehet neked kéne, mert nem akarok fájdalmat okozni.

- Rendben - válaszoltam, nyújtva a kezemet a tubusért. Amíg én csendben elkezdtem kenni a foltokat, addig a Tsukishima anyja kiment fájdalomcsillapítóért, így ketten maradtunk. Semelyikünk sem szólalt meg, mind a ketten el voltunk merülve a gondolatainkban.

- Itt a fájdalomcsillapító - nyújtotta felém, mikor végeztem a krémmel. - Ha ezt megitta, Kei légyszíves segítsd fel Tadashit a szobádba, hogy le tudjon feküdni - magyarázta, mire beugrott, hogy utoljára talán egy éve voltam Tsukki szobájába. - Az anyukád tudja, hogy itt vagy, Tadashi?

- Nem, a táskámat bent hagytam az iskolában, ezzel együtt a telefonomat is és a kulcsomat is. Először hozzánk mentünk, de anya nem volt otthon, kulcs meg ugye nem volt nálam - magyaráztam, közben már felállva a kanapéról.

- Rendben, akkor felhívom majd, hogy tudja, hol vagy. Addig nyugodtam pihenj le, te pedig, fiam, legyél jó házigazda - simította végig mindkettőnk karját. Mikor elindultam felfelé, egyből megéreztem Tsukki karját a vállamnál.

Mikor felértünk a szobájába és benyitott, majdhogy nem ugyan az a szoba nézett vissza rám, mint egy évvel ezelőtt. A polcokon egy pár dínós figura volt, néhány képpel együtt. Az egész szoba tiszta és rendezett volt, még az íróasztal is. Elsétálva az ágyig, Kei óvatosan lesegített rá, megvárva míg elhelyezkedem rajta, majd a forgószékhez sétált és leült rá. Elsőre idegen volt a paplan hűvössége az arcomon, ahogy lefeküdtem és ráhelyeztem az arcomat a párnára. Becsuktam a szemeimet, érezve, hogy elfog az álmosság.

Egy ideig mindketten csendben néztünk ki a fejünkből, majd egyszer Tsukki óvatosan felállt a székből és leült az ágy másik felére.

- Szeretnél... Szeretnél róla beszélni? - kérdezte halkan, mindenfelé nézve, csak rám nem.

- ...Nem tudom - suttogtam. - Úgy... Úgy érzem, hogy egyedül vagyok - súgtam, összeszorított szemekkel.

- Mi?

- Nem tudom - mondtam, ránézve.

- Egyáltalán nem vagy egyedül, és ezt te is tudod. Kaito és Makoto egyből jöttek megvédeni, amint tudtak, és én is - magyarázta mélyen a szemeimbe nézve, majd néhány percnyi csönd után újra megszólalt. - Tadashi - szólított meg kicsit félve. - Most... Most is félsz? - kérdezte, nyelve egyet. - Látom, hogy remegsz - mondta, amiben igaza volt. Nem akartam remegni, nem akartam félni, de nem ment. Minden egyes pillanatban érzem a csuklómon a két srác szorítását.

- Igen - suttogtam.

- És... És tőlem félsz? - kérdezte félve, mire elakadt a lélegzetem.

- Nem, egyáltalán nem - válaszoltam riadtan.

- Akkor mond el, hogy mit tegyek, hogy ne félj.

Elgondolkodva néztem a szemeibe, mikor beugrott, hogy mitől múlt el a félelmem az iskolában.

- Én... Én, amikor odalöktek hozzád, biztonságban éreztem magamat - suttogtam, belefúrva az arcomat a párnába szégyenemben.

- Nem értem.

- Az ölelésed... Biztonságot ad.

Örömmel várom a véleményeket a komment szekcióban. :)