Szívembe zárva [KiriBaku - Befejezett]

9.fejezet

-...Nem érdekelnek a hülye kifogásaid! Úgyhogy gyerünk! Dalolj!

Nem válaszoltam. Nem tudtam volna mit mondani. De az az egy biztos, hogy az igazat nem...

Már elvetettem az ötletet, teljesen.

Valójában semmilyen kifogás nem jutott az eszembe. Túl gyorsan történt minden. Teljesen lesokkolta az agyamat a helyzet. És.. annyira tehetetlennek éreztem magam...

- Mondj már valamit! - förmedt rám, mire összerezzenve kaptam rá a tekintetem.

De még így sem szóltam hosszú másodpercekig semmit.

Csak remegő ajkakkal sütöttem le ismét tekintetem.

- B-Bakugou.. - dadogtam nevét, végül egy kis erőt véve magamon, kezeimet mellkasára téve, megpróbáltam gyengéden eltolni magamtól, viszont elkapta kezeim, majd a fejem mellett a falhoz szegezte őket, mire fájdalmasan felszisszentem.

Éreztem ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Kezdett nagyon ijesztővé válni számomra a helyzet. Kezdtem félni tőle...

- E-engedj el.. - suttogtam remegő hangon, szemeibe nézve, viszont ő még csak meg sem rezzent.

- Beszélj! - morogta rászorítva csuklómra, mire ezúttal már fájdalmasan felnyögtem.

- Áu.. E-ez fáj! F-fejezd be... - szorítottam össze könnyes szemeim, viszont szorítása egyáltalán nem gyengült - E-elég... - suttogtam utat engedve még így is visszafojtott könnyeimnek.

- Amíg nem nyögöd ki, mit titkolsz előlem, ne várj semmit! - emelte fel hangját, mire félve összehúztam magam.

- E-engedj el.. - dadogtam továbbra is - Engedj már el! - förmedtem rá ezúttal én, kapálózásba kezdve - Nem tartozik rád a magánéletem! Nem várhatod el, hogy mindent megosszak veled! Nem kényszeríthetsz rá! Úgyhogy hagyj békén! - keltem ki magamból, idegesen ajkaimba marva, óvatosan skarlát vörös szemeibe nézve, melyek egy pillanat erejéig meglepettséget tükröztek, ám hamar visszatért megszokott goromba nézése.

- Aggódok miattad! Fogd már fel! Tudni akarom mi van! - tért vissza teljesen előző énje.

- E-engedj el.. - suttogtam nem törődve vele - K-kérlek.. - néztem fel rá szinte már zokogva, mire egy "Tch" hangot hallatva, lassan elengedte kezeim.

Azonnal kaptam az alkalmon elrohanva előle, mintha nem történt volna semmi. Pedig történt. Nagyon is.

Ez persze feltűnhetett annak aki látott az iskolába, ugyanis sírva szeltem végig a folyosókat. Viszont az iskola valóban teljesen kihalt volt. Már szinte visszhangzottak a léptem a hideg kövön, ijesztőnek is hathatott volna, viszont a sírásom kizárta a környezetet, csak mentem előre. Csodálom is, hogy nem estem le a lépcsőn vagy ilyenek...

Amikor viszont a kijárathoz értem megtorpantam.

Kint már voltak emberek, nem hagyhatom, hogy ilyen állapotban lássanak.

Végül néhány másodperc elteltével, előhalásztam egy zsebkendőt zsebemből, majd letörölve könnyeim, őszinte mosoly mögé rejtve szomorúságom, léptem ki az udvarra.

Úgy nézhettem ki, mint akivel minden rendben van. Egy boldog tinédzser. Gond nélküli élettel élve mindennapjait. De ez nem volt igaz. Az álarc egy megtört embert rejtett, ki úgy döntött, végleg lepel alá temet minden rosszat, megtartja magának, úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, miközben minden egyes nappal, sőt perccel egyre jobban összetörik, míg végül nem lát kiutat az egészből. Sőt, már most sem látok. És nem is fogok... Feladtam az esélyeim, már lassan nem bízok semmi jóban. Először reméltem, hogy az idő elteltével alakulnak majd a dolgok. Igen, ez valóban így történt. Csak arra nem gondoltam, hogy negatív irányba.

Bakugou tudja. Most már tudja. Tisztában van vele, hogy amit most felvettem az egy álarc. Mert igenis nagy gondjaim vannak. És ezzel teljes mértékben tisztában van.

Nem fogja egykönnyen feladni, főleg nem ez után.

De az is lehet, hogy emiatt megharagszik rám, sőt több mint valószínű. Ő aggódik értem, én meg csak azért sem mondom el mi a bajom, ezzel még idegesebbé téve őt.

De mégis, hogy mondjam meg neki, hogy miatta vagyok ilyen?

Hirtelen bele sem gondoltam mi lesz a hétvégén...

Azt beszéltük meg, hogy náluk alszok, na akkor vagy kiszedi belőlem, vagy be se enged...

Bár lehet, hogy jobb lenne, ha egyáltalán el sem megyek...

Viszont a segítségére szükségem van. Más nincs aki ilyen téren tudna nekem segíteni...

Olyan önző vagyok, kihasználom, miközben mindent elrejtek előle...

...

A tegnap történt eset óta Bakugou hozzám sem szólt, de még csak rám sem nézett. Amint egy pillanatra is találkozott tekintetünk, azonnal elkapta fejét, majd elindult a velem ellenkező irányba.

Igazam volt, megharagudott rám.

Viszont ma már péntek volt. Holnap a megbeszélt időpont.

Nem látom értelmét, hogy elmenjek.

...

Igen valóban nem akartam már elmenni. Most mégis itt ülök, egy igencsak nagy, megpakolt hátizsákkal mellettem, már az otthonomban.

Már csak el kell indulnom - futott át az agyamon.

Igen. Valóban csak ennyi lenne. Viszont a földbe gyökerezett a lábam. Egyszerűen nincs erőm felkelni az ágyamról.

Mégis hajt a kíváncsiság. De félek attól, hogy egyszerűen csak elküld, vagy épp rám csapja az ajtót. De még az is lehet, hogy úgy gondolta úgysem megyek, és talált más programot már magának...

Kezdtem magam egyre jobban elbizonytalanítani, viszont jobban érdekelt a reakciója, minthogy hagyjam az egészet a francba.

Mi van ha megakarja ezt velem normális keretek között beszélni?

De az csak még rosszabb lenne. Megint kellemetlen helyzetbe kerülnék, amiből normális kiút ismét nincs.

Már magam sem tudom miért, vagy, hogy mivel győztem meg magam, de elindultam. Sőt szinte már rohantam hozzá, hisz késésben voltam...

Valójában teljesen hülyeség volt eljönnöm. Erre akkor jöttem rá amikor a házuk ajtajában álltam. Viszont innen már nincs visszaút. Ha el is küld, akkor is, most már próbálkozás nélkül nem fordulok vissza, nem fordulhatok vissza!

Ezt elhatározva magamban, kopogtam be az ajtón, végig játszva magammal az összes lehetséges végkimenetelt.

Nem lesz baj... Nincs miért aggódnom...