Szívembe zárva [KiriBaku - Befejezett]

7.fejezet

Tegnap borzasztóan sokat gondolkodtam ezen vallás dolgon. Valójában minél többet agyaltam, annál bizonytalanabb lettem, és egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem.

Nem akarom elveszíteni...

Végig ez járt a fejemben. Konkrétan próbáltam már beletörődni a csalódásba, a visszautasítás keserű fájdalmába, és persze belegondolni abba, hogy utána még is mit csinálok?
Hogy egyáltalán lesz-e esélyem újra a baráti köre része lenni?

Annyi kérdés halmozódott fel bennem, mégis úgy döntöttem, hogy megteszem.

Megpróbálom.

Talán ha visszautasít, megemberelem magam, és keresek valaki mást, aki betölti a bennem keletkezett űrt.

Persze fenn áll az esélye, hogy kapok tőle egy lehetőséget. Tisztában vagyok vele, hogy nem tekint rám úgy, de még talán megnyerhetem a szívét.

Ezekkel a gondolatokkal léptem ki a kollégium épületéből, tekintetemmel azonnal utána kutatva.

Most akarom megcsinálni. Nem akarok tovább szenvedni, bár... az igaz szenvedés még csak most kezdődik...

Reménykedtem benne, hogy még nem ért be az iskolába, csak ezért direkt előbb is felkeltem.

Ujjaimat tördelve, zavartan fürkésztem az udvart.

Lassan megpillantottam a kereset személyt, ki pont akkor tekintett hátra. Csak egy pillanatra, de találkoztak skarlátos szemei az enyémekkel.

Tekintete megdobogtatta szívemet, de másodpercek töredéke alatt darabokra is törte azt, mikor szembesültem a színtiszta igazsággal:

Sosem lehet az enyém...

Az ujjai összefonódtak a mellette álló lányéval, ki végleg elvette tőlem azt a személyt akit mindennél jobban szeretek. Ajkai lassan összeolvadtak Bakugouéval, ezzel újabb csapást mérve, már így is darabokban heverő szívemre. Ahogy Bakugou viszonozta csókját... Boldognak tűnt... Vele.

Látáson egyre jobban kezdett homályosodni. A remény utolsó szikrája is kihunyt bennem, az összes kínok árán összekapart bátorságommal együtt.

Két kéz mentett meg a látvány gyötrő világától.

- Ne nézd! - hallottam Kaminari halk és egyben aggodalmas hangját, mire az utolsó hajszál is, ami visszatartott attól, hogy itt és most mindenki előtt összetörjek, elszakadt.

Zokogva vettem el Kaminari kezeit szemeim elől, majd azok helyett a saját tenyerembe temettem arcom.

Mögülem csak Kaminari halk, gondterhelt sóhajtását hallottam, majd egy kezet érzetem meg hátamon, mely pillanatok alatt a tulajdonosilletőhöz rántott, majd szorosan magához ölelt.

Felsőjét markolászva próbáltam kitisztítani ködös elmémet.

Elkéstem.

Elvesztettem.

Végleg.

- Sh.. nyugodj meg - csitítgatott Kaminari, teljesen feleslegesen. Hülyeség volt egy picit is hinnem, reménykednem, mert ezzel csak nagyobb fájdalmat okoztam saját magamnak... - Menjünk vissza a kollégiumba, jó? - kérdezte Kaminari óvatosan elengedve, mire ajkaimba marva, lesütött tekintettel bólintottam.

Kaminari egy keserű mosolyt erőltetve magára, elindult velem befelé. Lopva vetettem néhány pillantást hátra, de az udvar szinte már kihalt volt.

Ez várható volt, tökéletesen hallottam kintről a csengő fülsüketítő hangját. De jelenleg nem igazán tudott foglalkoztatni. 

Kaminari amint kinyitotta szobája ajtaját, szó nélkül bevonultam, majd leültem az ágyára, üres tekintettel bámulva magam elé, hosszú másodpercekig.