Leyla és Scott Meyer olyan mint tűz és víz. Ellentétek, mégis az első találkozástól kezdve vonzódnak egymáshoz. Ezt a perzselő szenvedélyes vonzalmat nem tagadják, inkább bátrabban közelednek egymás felé. A szerelmük végzetes és viharként tombol köz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hallkan csuktam be magam mögött az ajtót, hogy az apukámat ne ébresszem fel, aki a szomszéd szobában aludt. A talpam alatt nyikorgott a régi kopott padló, miközben a lépcső felé sétáltam. A hajamat egy hajgumival kötöttem össze, miközben lesétáltam a lépcsőn. Leültem a legutolsó lépcsőfokra és felvettem a Convers tornacipőmet. Amint kiléptem az ajtón, azonnal megcsapott a fülledt nyári levegő. Amikor leléptem a tornácról, a csillagos égbolt nézett vissza rám, a kisebb és nagyobb csillagok, egymás mellett ragyogva színesítették be a fekete égboltot. Ahogy a karám felé sétáltam, hallgattam a tücskök énekét és a ház mögött húzódó erdő békés neszeit. Nem gondoltam volna azt, hogy ilyen gyönyörű lehet vidéken egy nyári este. A lovak csak néha nyerítettek az istállóból, a baglyok viszont egymás után huhogtak, néha pedig elviharzott az égbolton egy denevér. Nem féltem, inkább engedtem, hogy a jelen magával ragadjon. Ha tehetném, akkor megállítanám az időt.
Zavartan zökkentem ki, és bátortalanul sétáltam Scott felé, aki még mindig a kerítés tetején ült. Nem gondolkoztam, csak némán felültem mellé, és az arcát fürkésztem. Nem ismertem őt, nem tudtam azt, hogy épp mire gondolt. De abban biztos voltam, hogy szomorú. Nem mondott semmit, csak a csillagos égbolt felé pillantott. Én is így tettem, de az én világomban nem láttam azt, ami az ő fejében lejátszódott ebben a pillanatban. Megrázta a fejét, mintha el akarná űzni a gondolatait, majd egyenesen rám pillantott, ekkor hírtelen a kezét nyújtotta.
- Scott vagyok - mondta ki, én pedig a kezét néztem, és bátortalanul elfogadtam a gesztust.
- Leyla - bólintottam, majd egyszerre engedtük el egymás kezét, Scott még mindig engem nézett.
- Te vagy a lánya, mi? - kérdezett rá, közben beharapta az ajkát, úgy várta a válaszomat. Csak bólintottam, jelezve azt, hogy jól gondolja. Némán néztem az arcát, és gyönyörködtem benne. Létezik az, hogy valakinek ilyen jól áll a vidéki élet?
- Sajnálom a lovadat - mondtam hallkan, Scott pedig bólintott, és felsóhajtott, a vonzó ádámcsutkája pedig megmozdult.
- Igazán? - kérdezett vissza. - Hát... azt hittem, hogy tovább lesz majd velem - a fejét lehorgasztotta, és beharapta a száját. Az izmos karját összefonta maga előtt, és megrántotta a vállát. - Az apád jó ember, igaza van - pillantott előre, én pedig megráztam a fejem. El sem hiszem azt, hogy most vele beszélek.
- De ez nem jelenti azt, hogy vegye el tőled azt, amit szeretsz - mondtam hallkan, Scott pedig a szemembe nézett, és a száját halvány mosolyra húzta.
- Gyere velem - mondta hallkan, majd leugrott a kerítésről, és visszanézett rám.
- Ó! Oké! - ugrottam le én is, majd mellé sétáltam. Hű! Magas. Mármint annyira magas, hogy imponáljon nekem. Jesszus! Brutálisan jó pasi! - Hova megyünk? - néztem fel rá, miközben a hátsó kapuhoz sétáltunk, ami egy lánccal és egy lakattal volt összekötve. Scott azt kinyitotta, a láncot pedig levette a kétszárnyú kapuról, aminek az egyik felét kinyitotta.
- Mutatok neked valamit - intett, én pedig utána sétáltam, miközben megközelítettük a ház mögött húzódó tágas mezőt. A fű a bokámat simogatta, miközben követtem Scott lépteit. A mező üresen tátongott előttünk, egyedül a hold fénye világította meg, miközben megálltunk középen. Arra felé fordultam, amerre Scott, de amint megpillantottam, arcomra őszinte mosoly ült ki. Scott a szájába tette a két ujját, és hangosan fütyült egyet. A hangra felénk fordította a fejét a mustang, a fülét hegyezte, majd nyerített egyet, és elkezdett felénk vágtázni. Éreztem a cipőm alatt, hogy dübörög a talaj, éreztem a levegőt, miközben felénk száguldott a ló, ami egyre nagyobbnak látszódott. Scott előtt torpant meg, és az arca felé tolta a pofáját. Scott a ló pofájára tette a kezét, és puszit nyomott a homlokára.
- Te tudtad azt, hogy visszajön hozzád! - mosolyogtam őszintén.
- Nélkülem sehova sem megy. Kötődik hozzám. Legalább annyira kötődik hozzám, mint én hozzá - átkarolta a ló nyakát, és a sörényét simogatta, a ló pedig barátságosan pillantott felém. Bátortalanul nyúltam felé, a tenyerem közel volt az orrához, de ekkor nyerített, és elfordította tőlem a fejét.
- Ohh - vettem vissza a kezemet szomorúan, Scott pedig az állára tette a kezét, és közelebb sétált hozzám.
- Megengeded? - nyúlt a kezem felé, én pedig a szemébe néztem, és felé nyújtottam a kezemet, amit megfogott. Mögém állt. Nem ért hozzám, de közel volt az ő teste az én testemhez. A könyökömet óvatosan emelte meg, a tenyeremet pedig a levegőbe tette. Az arca csak egy centire volt az arcomtól, az illata szinte az orromba szökött, miközben kábultan fürkésztem, hogy a ló közelebb lép hozzám egy lépést. - Várd meg azt, hogy ő közeledjen feléd. Ha nem közeledik, akkor talán nem is fog - súgta a fülembe, de azt nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a másik keze lecsúszott a lapockámról, lassan a derekamra. Kérdőn pillantottam felé, de nem tudtam a szemébe nézni, mert a tenyeremhez hozzáért valami. Oda fordultam, a mosoly pedig az arcomra ült.
- Ez varázslatos - suttogtam, miközben a mustang orra érintette a tenyeremet. Meghatódva néztem a nagy lóra, és a fejemet ráztam, miközben Scott szemébe néztem. - Te nem betörted - suttogtam, Scott pedig az égbolt felé pillantott.
- Nem. Egyáltalán nem - mondta, a kezemet pedig még mindig fogta. Ekkor összehúzta a szemét. - Milyen pasinak gondolsz te engem? - a kérdése váratlanul ért, csak némán pislogtam, és a hold megvilágította arcát néztem. Zavartan vettem el a kezemet, és megráztam a fejemet.
- Nem tudom. Még nem gondolkoztam rajta - léptem el tőle, majd a lovára mutattam. - Ne jöjjön vissza. Apa nem engedné meg - mondtam hallkan, Scott pedig zsebre tette a kezét.
- Bízd rám - bólintott lassan, én pedig egy lépést hátra léptem, mert már későre járt.
- Nekem bekéne mennem! Késő van! - mutattam a ház felé, Scott pedig a lova mellé állt.
- Aludj jól városi lány! - nézett végig rajtam, mire hallkan felnevettem.
- Szerintem jó nyaram lesz itt! - sétáltam hátra fele.
- Attól félek én is! - fordított nekem hátat, és a lova hátát simogatta, én pedig visszafutottam a kétszárnyú kapu felé, és a bejárat felé vettem az irányt, de ekkor váratlan dolog történt. Egy szürke kecske futott felém, és ez a kecske nem volt barátságos. Amikor hátra léptem, még mindig felém futott, de ekkor valaki megfogta a kezemet, és elkezdett egy nagy szalma bála felé húzni. - Gyere már! - Scott a kezét nyújtotta felém, amit megfogtam és felugrottam a tetejére.
- Ki ez a pszichopata kecske? - mutattam le a hosszú szarvú kecskére, aki minket nézve mekegett.
- Ő Elek! Gondolom minden vidéki filmben szoktál látni, olyan elmebeteg típusú, depressziós kecskét, mint Elek. És nálunk Elek tartja rettegésben a farmot, és a kutyákat is - tette csípőre a kezét, mire hallkan elnevettem magam.
- Vicces vagy - bólintottam, mire meglepetten fordult felém. Ekkor feltette a mutatóujját, majd váratlanul egy vasvillát emelt ki a szalma bála mögűl, és egyenesen a kecske felé szegezte.
- Menj innen! Na! - bökte felé a vasvillát, de a kecske válaszul csak a talajt kaparta. - Ez nagyon komoly dolog. Apádat egyszer már megtámadta!
- Miért nem viszitek el? - kérdeztem rá.
- Múltkor elcsaltam őt a domb mögötti tóhoz.
- És mi történt? - fojtottam vissza a nevetésemet.
- Másnap reggel arra ébredtem fel, hogy az ajtóban áll, és komolyan mondom, hogy összehúzta a szemét. Gondolom mérges volt rám - adta a tudtomra, én pedig sokadszorra is elnevettem magam. Igen! Jó nyaram lesz itt.
