Leyla és Scott Meyer olyan mint tűz és víz. Ellentétek, mégis az első találkozástól kezdve vonzódnak egymáshoz. Ezt a perzselő szenvedélyes vonzalmat nem tagadják, inkább bátrabban közelednek egymás felé. A szerelmük végzetes és viharként tombol köz...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Azt hittem, hogy ez a nyaram is olyan lesz, mint a többi. Biztos voltam abban, hogy a nyári szünetem alatt a barátaimmal fogok találkozni és a kedvenc sorozataimat nézhetem majd a forró nyári napokon egy hideg limonádé társaságában. Azt hittem, hogy medencében hűsölhetek, és Tiktok videókat készíthetek majd, amiben megmutathatom az élményeimet, nem is beszélve a fesztiválokról, amiken nagyon ott szerettem volna lenni. De minden tervem kudarcba fulladt, amikor megtudtam, hogy apukámnál fogom tölteni a nyarat.
Amerikai Egyesült Államok dél nyugat, Texas
- Sokat változtál - szólalt meg apa, aki csendben vezette a régi, ütött - kopott furgont. Az autó lámpáját szikszalaggal rögzítette oda, és több horpadás is megjelent a kopott, kék színű festék felületén. Erőltettem magamra egy mosolyt, és unottan néztem az utat, ami apukám bírtokához vezetett. A nyári napsütés miatt száraz volt az aszfalt, az autó kerekei után pedig porfelhőt kavartunk, miközben apa a századik gödörbe hajtott bele.
- Igen. Rég találkoztunk - tűrtem a fülem mögé egy kósza hajtincsemet, miközben apa a kezemben található telefonra pillantott. Szinte szemezgetett a rózsaszín csillogós tokkal, miközben egy hosszú kerítés mellett, és legelésző tehenek közelében hajtottunk el.
- Anyád azt mondta, hogy nem tudsz a telefonod nélkül létezni - jegyezte meg és megigazította a fején található cowboykalapot. Apa szeme mellett ráncok húzódtak, a kék kockás ingje kiegészítette a tengerkék szemének a csillogását. Kopott farmernadrág volt rajta, egy barna lovagló csizmával. Úgy gondoltam, hogy erre felé az Isten háta mögött Texasban, mindenki cowboykalapot visel. Legalábbis a lovagló csizmát biztos, hogy nem hagyják otthon az emberek.
- A telefonom nagyon fontos része az életemnek. Tudod, ezen szoktam Tiktokozni, és filmeket is nézni - bólogattam, miközben leporoltam a hófehér Convers tornacipőmet, ami szerintem nem sokáig lesz olyan tiszta. Hiába kötöttem be magam, apa minden második gödörbe belehajtott, én pedig szinte pattogtam az ülésen, ami félig kivolt szakadva. A lábamnál újságok és vizes flakonok gurultak egymás után, e valószínűleg ő már megszokta ezeket a gödröket. - Itt minden annyira kihalt! - pillantottam oldalra, miközben a végtelenségig nyúló mező nézett vissza rám. A fűben lovak legeltek, és a fülüket hegyezték az autó hangjára. Valószínűleg ők csak annyit láthattak, hogy ott megy valami, ami durva homokvihart kavar maga után.
- Nem kihalt! Inkább csak kevés ember él itt! Ez nem a nagyváros! - pillantott rám, a szája szélén pedig mosoly vonalak húzódtak. - És a közeljövőben inkább hanyagoljuk ezt a ruhát, oké? - mutatott a fehér haspólómra és a farmer rövidnadrágomra. Magamra mutattam és a fejemet ráztam.
- Egy nappal ezelőtt még fesztiválra készülődtem!
- És az anyád akkor hívott fel engem! - tette hozzá, miközben hírtelen balra fordult, én pedig beütöttem a halántékomat az ablak felületébe.
- Igen! De lehetne az, hogy lassabban vezetsz? - igazítottam meg a gondosan kivasalt hajamat. Apám úgy nézett rám, mintha egy plázacica ülne mellette. Nem vagyok az, csak én nem vidéken lakok. Én nem élek lovak, tehenek és kakasok közt. Apám elhajtott egy hatalmas tó mellett, ami visszatükrözte a nap sugarait.
- Sokkal jobb, ha gyorsabban áthajtok a gödrökön! - hajtott be egy nagy fa kapun, aminek a tetején volt egy tábla. A tábla közepén egy kopott szöveg díszelgett: Vill Ranch. Apám leparkolt a háza előtt, és leállította az autót, de mielőtt kiszállt volna, felém fordult, és megigazította a kalapját. - Élvezni fogod ezt a nyarat! Minden napra lesz feladatod, amit neked megkell csinálnod! - szállt ki a kocsiból, a mozdulat után pedig becsapta a rozoga ajtót. Én is kiszálltam az autóból, és értetlenül néztem a cowboykalapot viselő apukámra. A zsebébe süllyesztette a kezét, és mosolyogva nézett engem.
- Nem! Én nem vagyok farmerlány típus! - tártam szét a kezem, de ekkor a hatalmas bírtoki ház régi teraszáról két darab foltos kutya futott felénk, és ugrálva fejezték ki az örömüket. - Sziasztok kutyusok!
- Nem is emlékszel, Nencyre és Lisara? - nézett rám elképedve, én pedig megvakartam a két pásztorkutya fülét. A két kutya leült a lábam mellé, úgy tartották a fejüket és több simogatást követeltek tőlem.
- Tíz évesen voltam itt utoljára, apa! - böktem ki, majd a nagy ház felé pillantottam. Mint mindig most is gyönyörködtem abban a dologban, amire apám igazán büszke volt. Ez az öreg bírtoki ház volt. A cserepek kopottak voltak, de egy darab sem hiányzott. Széllkakas ücsörgött a tetőn, és arra fordult, amerre fújt a szél. A hosszú falak fehér színűek voltak, a bal oldalán zöld borostyán kúszott fel a padlásig, mintha az uralma alá akarná venni az egész házat. Tágas fehér ablakok díszelegtek elől, fehér csipke függönnyel. A teraszon egy régi hintaágy unatkozott egyedül, mellette pedig a kutyák vizes edénye lazult a padlón. A festék már lekopott a tornácról, amit az eső és a jég levert. Emlékszek arra, hogy a fa mindig is nyikorgott a lábam alatt, ahogy beléptem a házba. Az emlékek magával ragadtak, és akaratlanul is mosolyra húztam az ajkamat. A két kutya még mindig előttem ült, és a simogatásomért könyörögtek. Olyan ez az egész, mint egy apró paradicsom lenne. Távol a belváros zajától, a vonat és a taxi dudálásától. Itt maximum a ház mellett roskadó piros traktor zaja zavarhatja az embert. A hátam mögött egy hosszú lovarda volt építve, a lovak pedig egymás után nyerítettek, mintha beszélgettek volna egymással. Amikor nagy hangzavar csapta meg a fülemet, hátra pillantottam. A hófehér kör karámban egy hatalmas sötétbarna ló vágtázott. Minden izma megfeszült a napsütésben, a sörényébe pedig belekapott a szellő. Mintha nem bírt volna magával. Közelebb sétáltam hozzá.
- Megvesztél! - fogott vissza apa. - Annak a lónak soha nem mehetsz a közelébe! - fogta meg a vállamat, és a szemembe nézett. Fél szemmel a gyönyörű lóra pillantottam, aki nem tudta elviselni azt, kerítés mögött kell lennie. Hangosan nyerített és barátságtalanul prüszkölt.
- Miért nem szabad?
- Mert Diabló egy vadló! Egy hónapja van itt nálam, de aludni sem lehet tőle! - tette csípőre a kezét, én pedig szinte kábultan fürkésztem a vadló mozdulatait. A pici szőre fénylett a napsütésben, a lábai izmosak voltak és hosszúak.
- Gyönyörű ló! - vallottam be őszintén.
- Én inkább csak ördögnek hívom! Gondolhatod, hogy miért... - rázta meg a fejét, a csizmája orrával pedig a száraz homokot rugdosta. Olyan meleg volt, a nap sugarai olyan erősen sütöttek, hogy felfogtam a hajamat egy hajgumival, miközben barátkoztam a malac és tehén trágya keveredő szagával.
- Tiéd ez a ló? - mutattam a vadlóra, aki hírtelen megtorpant, a fülét felém hegyezte, a nyakát pedig lógatta, így leskelődött a karám mögött. A barna sörénye félig a szemébe hullott, középen a homlokán egy szabályos fehér csík futott végig.
- Nem az enyém! A huszonhárom éves Scott Meyeré! Nálam dolgozik, cserébe pedig itt gondozhatja a lovát! - sétált a ház felé, én pedig utána igyekeztem. - De én biztos nem mernék hozzá nyúlni! Nem tudom, hogy mit tud az a srác, de ő az egyetlen, akit az a ló magához enged! - nézett vissza rám.
