|Vágy És Szenvedély|

Harmadik

- Gyerünk már! Mi lesz már? - tartottam az ég felé a telefonomat, miközben a ház mellett található fa kerítés tetején ültem. - Nem igaz, hogy itt nincsen térerő! - emeltem magasba a karomat, hogy a telefonom hátra észlel valami jelet, de az egész reménytelen volt, csak a kakasok és a tyúkok futották át a kerítés alatt, miközben hátra fordultam, hogy utánuk nézzek, de ekkor hírtelen elvesztettem az egyensúlyomat, és a hátamra zuhanva, elterültem a hosszú fűben. A kék eget kémleltem, amin egy felhő sem volt jelen. A nap szikrázóan sütött. Szokatlan számomra az, hogy itt állandó csend van. A nagyvárosban minden percben az autók dudáját és az emberek káromkodását lehetett hallani, de itt béke honol. Mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Itt csak a hosszú mező, a tó és a békák brekegésén túl, talán a lovak nyerítését lehet hallani, és nem tudom azt, hogy mit kezdjek ezzel az álomvilággal, egész nyáron itt leszek. A hosszú, nyári napok csak rám várnak. Akkor húztam mosolyra az ajkamat, amikor a kék ég helyett, apukám arcát pillantottam meg magam előtt. Intettem, majd a kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam és felpattantam a fűről.

- Ott egy sikló! - mutatott hírtelen mellém.

- Áhh, hol?! - ugrottam fel a kerítésre, apa pedig összefonta maga előtt a karját, és elnevette magát.

- Haha, majdnem elhittem! - sétáltam mellé, miközben összecsapta a kezét, és úgy pillantott le rám.

- Azt hiszem, hogy Grace már kész van az ebéddel! Addig már csak a lószállítókat kéne megvárni! - tette csípőre a kezét, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem rá, miközben végig sétáltunk a kerítés mellett a ház felé.

- Milyen lószállítókat? - kérdeztem kíváncsian.

- Elviszik Diablót - bólintott, és a hosszú pitypangokat rugdosta, ami a lába előtt sorakozott a hosszú fűben. - Legalábbis remélem. Nem vagyok hajlandó egy ilyen veszélyes lovat itt tartani. Egész nap csak nyerít meg vágtázik. Csak a port kavarja és állandóan zabál - rázta meg a fejét, majd beléptünk a házba, besétáltunk a konyhába, és megmostuk a kezünket. Apa letette a vezetékes telefon mellé a kalapját, majd leült velem szemben az asztalhoz.

- De Diabló nem a tiéd - mondtam hallkan, miközben egy kedves középkorú hölgy szolgálta fel nekünk a húslevest.

- Ó, igen! Grace, ő itt a lányom! Leyla, ő itt Grace az egyetlen házvezetőnő már olyan sok éve! - mosolygott apa. Miután köszöntöttem Gracet, váltottam vele egy - két szót, majd apára pillantottam, aki tovább folytatta azt, amibe belekezdett. - Scottnak is megkell értenie azt, hogy annak a lónak mennie kell! - támasztotta az állát a kezére.

- És ezek az emberek, hova fogják vinni a lovat? - fogtam meg a kanalamat, és megkóstoltam a húslevest.

- Az már nem a mi dolgunk. Jóétvágyat! - pillantott rám, majd megsózta a levest, én pedig a nagy ablak felé pillantottam. Pont rálátást kaptam Diabló fehér kerítésből épített, kör karámjára. A fejét lógatta, a dús sörénye a hatalmas szemébe hullott. Szomorú volt.