𝐂𝐒𝐄𝐍𝐃 𝐊𝐈𝐑𝐀𝐋𝐘

A három grácia

A három grácia serényen dolgozik.
Rózsa szelíden gombolyítja, Fluorit cserfes csacsogás közepette sodorja, Obszídián pedig káosz sugalló mosoly kíséretében elharapja a halandó életfonalát.
Ezzel újjá születsz !
Isteni teremtmény vagy .

A lakomára apraja nagyja eljött mindenki tálcát és kártyát ragad, hogy részesüljön az éh csillapító földi jóból.

Adoniszok, héroszok, nimfák, társalgónők és a pornép mind itt van ki éhes.
Bájos hárpiák merik a levest, a tokányt és a sok jobbnál jobb fogást.

A nyüzsgés és a lárma egy méhkas hangulatát kelti de egy-egy karvaj kacaj, éles trillázás kihallatszik a tömény hangzavarból.

Itt ott társaságok. De ott. Ott vannak a gráciák, kik pártfogolnak oly sok embert kedvességükkel de asztaluknál csak a kiváltságosoknak van hely.

Három grácia a márvány pódiumot bitorolja. Kultuszuk hatalomtól duzzad, követőik hajbókolva, epekedve hízelegnek így dagasztva önbecsülésüket.
Felszín alá rejtett szeretetéhes farakasok azok, kik vérvörös düllett szemmel szugerálják az isteni hármast kik kedves szavakkal hintik a társaságot.
Csórgó nyállal falják a dícséretet az elismerést mi földi moslékhoz képest mennyei ambrózia.
Maga a megváltás.
A gráciák nem pöffeszkednek, ellazulnak székükben és csevegnek, csicseregve szövögetik a pletyka fonalait.
Kacajuk fel fel hangzik egy egy régi emlék avagy friss élmény említésére.
Néha összesúgnak szinte egymás kócos, sprőd göndör hajába bújnak, mosolytól remegő ajkakkal elsuttogják  a szájról szájra terjedő kis neszt mit az imént hallottak.
Kuncognak.
Kérdő titokra, bizalomra éhes szemek vizslatnak.

Mi az ? Mi az ?

Kecses csontos ujjak kanalazzák a levesemet mit áldozatként nyújtottam át Obszídiánnak az ébenfekete hajú gráciának.
Kissé eltartott kisujjal, nem az isteni mohósághóz illően, tarja az ósdi nehéz kanalat miközben a moslékhoz hasonlító leves zaccot falja.
Mellette a kicsi Rózsakvarc csipegeti salátáját, nevetéstől az arca kipirult, kedves mosolya nyugtató a lélekben hömbölgő népnek.
Maga a nyugalom.
És ott van a fő-fő asszonyság kibe a két másik karol és úgy táncol.
Fluorit.
A ragyogó, foszforeszkaló kis kincs aki megfogalmazza az egyéniség fogalmát.
Zöld csíkok hajában lazán lengnek ide oda mikor nevet.

A három grácia. A hatalmuk kézzel nem fogható mégis hatalmas.
Én pedig egy áldozat vagyok, kit megtaláltak és szárnyuk alá fogtak.
Cuki.
Az vagyok, ez a nevem.
Most én a kis Édes, Obszídiánnal szemben ülök.
Nézem, vizslatom a bőre alá akarok férközni hogy az általa elszórt, rejtett jeleket kikaparjam a lüktető csontjából.

Mit rejtessz magadban drágám ?

Hajad, szemed, körmöd és küllemed fekete de a lelked nem... még az se mocsakolja be, hogy ateista vagy. Nekem ez nem mocsok ez őszinte tisztasága...
Szemed rám villan, az összezavaró tekintet lyukat éget remegő lelkembe így elkapom tekintetem.

Mi vagy te ?
Démon ? Tündér ? Nimfa ??
Mert biztos, hogy nem ember...

Az a mosoly nem emberi inkább földöntúli erő és csinytalanság sugárzik belőle.
Mosolyod villan és már nem tudom ki vagyok, hol vagyok.
Hogy teremtessz káoszt a fejemben ?!
Maga vagy a káosz és rejtély mit elfojtott dühhel igyekszek feltárni akár egy nyomorult tépi fel gennyes lelki sebeit.
Tudni, érezni akarom... mi vagy te ?
Káoszt adsz nem mást !
Én csak kívancsi vagyok másnak is ilyen érzelmi tébolyt nyújt a mosolyod és sejtelmes tekinteted...

Te démon...

A gráciák hirtelen összesúgnak, félszavakkal szinte testtel, tekintettel kommunikálnak.
Rezdülésekből értik egymást, görcsösen védik a titkot mi hirtelen szóba került.

Mi az ? Mi az ?

A dorbézolás véget ért.
Üresség honol az ebédlőn.
A héroszok és a nimfák mind visszavedlenek halandóvá, hisz a szünet erőt adó isteni fénye hianyában csak átlagos, halandó tanoncok kik sosem írnak leckét.
Ismét haszontalanok.
A gráciak nem eresztenek, továbbra is tartják az előkelő színvonalat.
A titok a csendben csak jobban nyomja a hangulatot.
Obszídián vighogása mögé rejti a marcangolási vágyát, hisz róla van szó.

Mi az ? Mi az ?
Mutasd azt a lüktető velejedet ! Tényleg oly tiszta ?

Velőt nem látok csak vöröses lila foltos nyakadat. Az anyagot lassan elhúzod, sálal burkolt hófehér nyakadat mutatod.
Csonkafogú vámpírfiúk szája járhatott rajta az alkohol és szenvedély fűtötte pillanatokban.
Hedonista... nem vagy más !
Nem érzek haragot csak zavart.
Ebben a mozdulatban volt valami intim...
Akár egy középkorban kivillanó sápatag boka.
Nem haragszom és nem is vetlek meg.
A káosz eltűnt, kihúnyt a pezsdítő izgalom.
Halandó sívárság ismét megtalált.

Mi az, mi az...
Semmi.

A fényűzés és a pompa halandó szemmel már illetlen és helytelen így kereket oldok.
A márvány lépcsőn trampli bakancsom kopog, minden koppanás egy egy halálos ítélet, kegyelem döfés.
Az gráciák aranyló aurája vibrálva kelti életre a teret, megfiatalítva körülöttük minden esetlen halandót.

Karvaly kacaj, penge éles trillák.
Villanó káosszal átitattott mosolyok.
Igéző éhes szemek.
Moslék mi a szép szavaktól jobban ízlik.
Gráciák kiknek ereje izzik.

Még utoljára visszanézek.
A három grácia az ebédlőt birtokolja,
kedvük nem lankad, élvezkednek a hierarchia csúcsány...
A márvágy Olimposz tetején ahonnan pofára eshetsz csúnyán...

《¤》