𝐂𝐒𝐄𝐍𝐃 𝐊𝐈𝐑𝐀𝐋𝐘

Egy hibajavítót szorongatva

Annyi mindent olvastam, néztem hallottam.
Olyanokról beszélek, támogatok mik talán nem is igazán értékesek számomra.

Nem tudom.
Nem tudom mihez tartsam magam...

Élethelyzetek és ítélőképesség.
Mihez igazodjak ?
Hogy döntsek, mi igaz mi nem ?

Valahogy mindenki jobban tudja mi jó nekem...
Mindenki.
Mintha látnák a jövőmet...

" de hát csak jót akarnak "

Megkérdezik tőlem, tőlünk, tizenéves skizofrén kamaszoktól kik két szék közé estek - a felnőttek és a gyerekek széke közé - megkérdezik...

" mi akarsz lenni ha nagy leszel ? Mi az élet célod ? "

Hogy milyen sokszor hallottam erre azt, hogy "nem tudom" ...
Velem is ez a helyzet ?
Nem teljesen...

Tudom, hogy mi érdekel de ezt nem tudom hol használjam.

Tudom mit szeretek de nem tudom, hogy ez csupán gyerekes hóbort vagy komoly dolog...

Nem tudom kinek higgyek...

" mik a terveid ?"

Erre a válaszra sose én válaszolok. Számból a belém beszélt, szinte már mantrává vált mondatok távoznak .

Vagy nem is én, helyettem beszélnek. Nyitom a szám de más a szinkron. Elszorult torokkal hallgatom az elvárasokat mik hozzám szólnak.
A levegő megakad, a tüdöm mintha összezsugorodna, elszorul.
Ijedten hallgatom az ismert monológot.
Fényezés és dicséret. Mindent úgy állítanak be mint valami extrém dolgot. Még az iskolámat és engem is ! Könyörgöm az csak egy suli én meg egy gyerek vagyok ?!

Miért ? De könyörgöm...
Legyél ez, legyél az ! Most komolyan olyan nagy kérés lehetne, hogy önmagam legyek ?!
Váo... micsoda meglepetés... Valaki önmaga óhajt lenni egy elvárásokkal teli világban. Ez nem tetszik senkinek...

Elvárják, hogy jobb legyél mint ők. Azt várják te megadod nekik amit ők akarnak... A családod, a tanáraid, az emberek...

Viccelődnek.
Szeretnek.
Nem gondolják komolyan,
Aztán meg mégis.

Tudom, érzem, mert szeretnek.
Ők is csak ötletelnek... de én megváltoztam. Nem vagyok ötéves aki arról csacsog az óvonéninek mi lesz ha nagy lesz ! Megváltoztam.

Punk tum.

És kissé drasztikusnak tűnhetne ha beállítanék egy kis lityilötyi hibajavítóval a kezemben és összetrutymákolnám a rendezett tervet.

Sajnálom...

Sajnálom, hogy nem akarok egy tégla lenni a társadalmunk égig magasodó falában.
Nem akarok !

A tehetetlenség megőrjít !
Gondolkodok a problémámon, eszembe jut egy, majd még egy, majd még egy ember véleménye erről és a végén már azt sem tudom mit gondoljak... Belezavarodok a sok elméletbe.

Nem tudom ki legyek, nincs saját szilárd világom. Egy káosz vagyok mit bombáznak a világból érkező ingerek, behatások, ettől csak jobban megzavarodva.
Csak lenne valami amibe belekapaszkodhatok, amiben rendíthetetlenül hiszek.

" talán higgy magadban ? "

Én...
Nem merem...
Nem tudom...
Nem értem...
Ez egy élet eleji válság ?
Miért érzem azt, hogy nincs rendben...
Hogy én máshogy vagyok többre hivatott mint azt képzelik.
(Szép mondat...)