Nemrég vettem csak észre, milyen kevésszer nézek az emberek szemébe...
A lélek tükrébe...
Aznap, megpróbáltam.
Nehezebb feladat volt mint gondoltam...
Elsőre megijedtem.
Furcsa volt. Idegen. Kikerültem a magánszférámból már attól, hogy ezt tettem. A fiút még ráadásul ismertem is.
Abba a tükörben mintha nem csak őt, hanem magamat is láttam volna...
Nem akartam, hogy az emberek lássanak. Lássák a hibáimat, a különbségeinket, a védtelen pontjaimat...
Még csak időm se volt elemeznem a fiú sötét barna szemeit, ösztönösen elkaptam a tekintetem és összefontam a kezeimet magam előtt.
Mégis miért félek tőlük ? Miért félek magamtól, attól, hogy nem fogadnak el ?
Sokszor mikor az iskola folyósón sétálok, sétálunk a tanórákra, a büfébe... figyelek.
Figyelem a mellettem elsuhanó, -haladó alakokat, az arcukat és arra gondolok, hogy vajon ők is hasonlóan éreznek e.
Igyekszem megfejteni őket, koncetrálva próbálom lefejteni róluk a burkolatot de a furkászó tekintetemet és egyébb telepatikus hangjaimat, gondolataimat akár egy zavaró moszkítót elhessegetnek.
Ennyit az emberekről...
De egy biztos. A könyveknél sem a borító, hanem a benne rejlő ismeretlen, új szavak, dolgok érdeklik az embereket...
Az enyémet kevesen olvashatják...
A te könyved mennyire publikus ?
YOU ARE READING
𝐂𝐒𝐄𝐍𝐃 𝐊𝐈𝐑𝐀𝐋𝐘
RandomSzám nyitom de hang nincs. Ki rakta el a távirányítómat ? Nem találom. Kérlek, nyomd fel a volume-t ! Akkor játszuk ezt. Rendben. Csend királyt. Úgyis én nyerek. ~○~ Novellák, idézetek, gondolatok.
