𝐂𝐒𝐄𝐍𝐃 𝐊𝐈𝐑𝐀𝐋𝐘

Virág leány

A női mosdó ezeréves ajtaja nyikorogva tárul ki. A lány remegve a mosdókagylóhoz tántorog, vékony csontos karjaival megtámaszkodik rajta.

Kecses ujjaival úgy szorongatja a  porcelánt mint egy vizen hánykódó hajótöröt ki utolsó reményéhez a fadarabhoz ragaszkodik.

Lehajtott fejjel és összeszorított szemekkel koncentrál nehogy elhányja magát. Szőke haja arcába lóg, orcáját csiklandozza.

A vécé tartáj mögötte felmorajlik, valaki hamarosan félre állítja, hogy kezet mosson az illem szerint.

Inkább ezt nem várja meg és bezárkózik egy fülkébe. Ott nem zavarja senki, egyedül lehet a hülye gondolataival és a szorongató érzéssel.

Az érzés. A démon, ki hetek óta sanyargatja.

A lány háta az ajtóhoz simul, kezét a hasára szorítja, hogy enyhítse a rosszul létet.
"Beszív, kifúj, beszív, kifúj...
Koncentrálj a légzésre."

Ez mindig segít, ha koncentrál a csapongó gondolatai akár a holtak összerogynak. Sajnos nem nyugszanak inkább csak megbénulnak. A koncentráció megbénítja a gondolatait egy kis időre, addig is fellélegezhet.

Elveszíti a gondolatai feletti uralmat és újból a megrohamozzák az érzelmek. Teste megrándul, önkénytelenül előre görnyed a vécé csésze fölé. Nagyokat lélegez a fülledt, undorító szagú levegőből. Gyomrában forog az aznapi ebéd, körülötte pedig a világ. Szédelegve keresi a támaszt mi  véget vet az imbolygásnak. Szemét összeszorítja, szájában kesernyés íz megrémíti.

Az öklendezésre késztető érzés alább hagy, reszketegen kifújja a levegőt mi a tüdejében szorongott.
Izzadt homlokát megtörli, szalmaszál haját füle mögé tűri. Kihúzza magát, igyekszik lelket önteni magába.

"Ki kell menned ! Ott vár kint ! Rád ! Szedd össze magad !! "

Arcára pír szökik amint rá gondol, arra aki véget vet az életén eluralkodó inbolygásnak, a támszára, az ő mentsvárára. De tudja jól nem érezhet így. Nem szabad. Nem teheti tönkre az ő életét ahhoz tulságosan szereti, így sajátját teszi tönkre. Erről persze a kint rá váró személy semmit se tud, biztos unalmában a telefonját nyomkodja míg ő igyekszik kiheverni a szerelmet mit iránta érez.

A fiú iránt akinek ez a szöszi lány csak egy barát. Egy sima barát. És ez a barátság álmatlan éjszakákat és sok fájdalmat okozott.

Folyton rá gondolt, mindenben őt látta.
A hajcsavarókban, mert neki is göndör fürtjei voltak. Imádni való kis loknik amitől olvadozhatott.
A magos zsemlében, mert a kis magok olyanok voltak a zsemlén akár a szeplők, az ő szeplői.
Az esőben, eszébe jutatta mikor sírt. Szerette ha sírt. Persze ez bután hangzik... ki szereti ha valaki sír... De valahogy szépnek látta ha fiúk sírnak.
A ceruzáiban, ugyanis a művészlelkű barátja volt.

A fiú olyan tökéletlenül tökéletes volt.
Előtte önmaga lehetett, szabad lehetett. Elhozta a szabadságát mire oly régen vágyott. Szabadság és szerelem kéz a kézben járnak, ez már csak így van.
Ölelésétől törött lelkecskéje újra egésszé ált. Mintha az a rengeteg ember áltak okozott sok lelki seb, soha nem is lett volna.

"Szeretem őt..."

A lány pofon vágja magát, tenyere vörösen néz vissza rá.

"Soha. Soha ne merd bántani ! Érted ?!"

De tehetetlenül szenved, ugyanis teste és lelke felett Afrodithé bűbája át vette az uralmat.
Legyűri őt egy könyörtelen ókori nőszemély varázsa !
Minnél jobban ellenáll annál erősebb !

Most is.

Most is ő uralkodik. Uralkodik és irányít. Csak a kínzó rab érzelmei veszik körül.

A világ újra táncot kezd lejteni. A falak hullámoznak akár a vadul tomboló óceánok.
A kín belülről égeti, mellkasát feszíti, ki akar törni a fogságból.
Kétrét görnyed és előre bukik a csészére. Arca a fájdalomtól megrándul, tudja mindjárt elé tárul a "fél kész" ebéd.

Szája ösztönösen nyílik.
A kesernyés gyomorsav helyett valami más fogadja, édes íz. Édes íz akár a méz. Az isteni nektár nem marja torkát, simogatja.
Összeszorított szemét félénken kinyitja, nem lát semmit.
Ekkor előtörtek belőle a virágok.
Virág szirmok.
Kék, rózsaszín, sárga, piros... a szivárvány színei mi belőle fakad.
A szirmok a vécében a víz felszínén úsznak.

Sikítva felpattan, elkerekedett szája elé kapja a kezét. Rémülten nézi a virágokat. Agya leblokkol. Egyedül csakis rá gondol. A fiúra akit szeret.

" A szerelem csodákra képes " mondják .

Nem tudja álom vagy valóság ami most történt. Könnyjei folynak akár egy kis csermely.  Kómásan mered a virágokra, felemésztik az érzelmei.

A pillanat "varázsát" a telefonjának rezgése zavarja meg. Remegő kezekkel elő kapja, majdnem le is ejti.

" Hahó ?? Jól vagy ?? Mi tart ennyi ideig ?!"

- Oh a mozi - suttogta rekedt hangon.
Még utoljára végig néz a tetthelyen, majd eltűnteti a bizonyítékot. A virág szirmok az örvényben keringőzve eltűnnek.

A lány durván megtörli a száját az ingujjával és meglöki az ajtót.
Remegő lábakkal a kézmosóhoz csoszog. Lehajol a már nyitott csaphoz , hogy kiöblítse a száját. Mikor felpislant a falon lógó tükörre  egy sápadt múmia néz vissza rá. A halott szemei végtelenül szomorúnak , tekintete fáradtnak tűnik.

A lány keze ökölbe szorul, nem hajlandó tovább nézni a banya szenvedését, dühében leköpi a tükröt.

A víz sugarak lassan folynak végig a mérges lány "portréján" maguk mögött opálos sávokat hagyva. A sok kis csík rácsok hatását kelti, a múmia mintha rácsok mögül nézne rá. 

" Saját magad rabja vagy és a kulcs a fiúnál van. "

Mondja a kis belső hang, vagy a múmia beszél hozzá, nem tudja. Hivatalosan is bedilizett. De valahol igaza van. Elzárta a lelkét a külvilágtól nehogy megöljék már az amúgy is vérző áldozatot. Csak a fiúnak engedte, hogy igazán közel kerüljön hozzá.

"Mond el ! Lehet ő is így érez..."

"Nem ezt már ezerszer lejátszottuk ! Nem !!"

A lány nagyot sóhajt és kimegy az ajtón az ő kis tiltott gyümölcséhez.
A fiú magyarázatra várva néz rá, a lány nem felel semmit csak odalép hozzá és megöleli. Vállába fúrja arcát és sír, a fiú pedig ijedten próbálja vígasztalni. Mikor szétválnak a fiú ezt kérdezi :
- Hé... mi a baj ? -

A lány akár egy robot, az örökös válaszát feleli :
- Semmi. -

Tudták jól mindketten, hogy hazudik. De az igazság a barátságuk átka vagy áldása lehet. Túl nagy árat fizetünk ha öszinték vagyunk, megüthetjük magunkat és sebeink talán sosem gyógyulnak be.
Ezért a némaságba menekülünk.
A némaság az a csendes káosz ahol öntudatlanul és fájdalom nélkül sodródunk.
A csendben élvezzük a békéjét eme világnak, még ha csak illúzió is.
Mert ez túl szép, hogy igaz legyen.

Sziasztok ! Ebbe a "könyvecskékebe novellákat, idézeteket, gondolataimat írom le .
Építő jellegű kritikát szivesen várom ! :D  Köszönöm, hogy elolvastad !
Szép napot mindenkinek !