Árny a sötétben

Roxy visszatér

- Hogy mi? - értetlenkedtem.
Ott álltunk a kórház folyosóján, az általam védett személy kórterme előtt egy kb. hat éves istennel, aki a világ legjóképűbb mindenhatójának megvédéséről hadovált. Persze, átlagos hétfő délután. Fáradt vagy, de a világ csak most van elemében.
- Az istenek feladata a kívánságok teljesítése, nem? - hebegte kétségbeesve, ami mégjobban összezavart - Zora isten! Azt kívánom, hogy mensd meg Karmát a hibái elől!
- Ezt hogy érted? Mindenki hibázik, ez mért ilyen fontos?
- Mert Karma más. Ha ő hibázik, az hatalmas hiba. Próbál tökéletes lenni, de ennek ez az ára. És mostmár az életével játszik. Segíts neki! Te vagy az első, akivel tud együtt dolgozni - mondta, majd a könnyeivel küszködve megölelt - tizenegy munkatársa van, mégis te vagy az első, akivel szívesen találkozik.
- Ezt honnan veszed? Mi van, ha nem akar velem lenni, csak kell?
- Leheteten. Kicsi vagyok, de csak külsőleg. Sokat láttam már, ezért tudom - ekkor elengedett és benyitott - és láttam ahogy rádnéz. Folyton rád néz - azzal csettintett és bebicegett.

Ahogy visszaindultam, folyton az a kedves hangja csengett a fülemben.
"Folyton rád néz".
Miért? Hisz én úgy láttam, hogy csak Wakamonoval foglalkozott. De mi a másik?
"Mostmár az életével játszik".
Mit tett? Hogy halna meg? Hiszen isten!
"Láttam ahogy rádnéz".
Mintha ott sem lettem volna. Engem figyelt? Én épp azt a fura kütyüt nézegettem az egyik ágy mellett. Ennyire vicces voltam? Vagy csak. Más...
- Sokáig tartott - panaszkodtak egyszerre, egy-egy széksoron elterülve.
- Csak beszélgettünk - vontam meg a vállam, majd egy mozdulattal lehúztam őket a földre - menjünk!
- Au - felelte Yuto.
- Karma, te hogy a rákba kerültél oda? - nénztem a szekrény tetején ülő srácot - komolyan, nem is érdekel. Waki-sama értelmesebb nálatok.
- Hé! Waki jó gyerek, de én igenis érettebb vagyok - duzzogott Karma a lehető leggyerekesebben. Halkan felnevettem, majd Yutohoz fordultam.
- Már te is visszafeküdtél?! Hát én kiégek rajtatok! Na jó, akkor majd egyedül megyek haza. Sziasztok! - indultam el.
- Jó, nyertél - ugrott le Karma - akkor menjünk!
- Köszönöm - vigyorogtam.
- Hova mentek? - nézett fel Yuto - hat óra van, suli már nincs és az az egy barátunk is itt van.
- Ezért ott fogsz feküdni? - húztam fel a szemöldököm.
- Pontosan - dőlt vissza.
- Nekem megfelel, majd tizenegykor visszajövök - közöltem.
- Engem ki ne hagyjatok! Én is visszajövök - túrt a hajába Karma.
- Jó - sóhajtottam - akkor tizenegykor visszajövünk. Csak meg ne támadjon valami kórházi hulla - vigyorogtam Yutora.
- Túlélem. De ruhában gyertek vissza! - felelte közömbösen.
- Bazd meg!
- Csak ha te is - vigyorgott.
- Ahh, fiúk! A francnak kell veletek beszélgetni! Menjünk! - rángattam a kisebb elmezavaros Karmát, aki az előző beszélgetést próbálta értelmezni. A gond, hogy elég hamar megfejtette, amit egy elégedett vigyorral nyuktázott. Kellett nekem két idióta is az életembe!
- Hová megyünk? - néztem fel Karmára, aki idő közben szerepcserét iktatott be és ő kezdett húzni engem.
- Hozzám - közölte tovább rángatva.
- Miért? - álltam meg.
- Kávézót nyitni. Szerinted? - vigyorgott.
- Jól van, na! De mit fogunk csinálni?
- Filmet nézünk. Van egy remek akciófilm, amit meg akartam nézni. Valami jövőbeli robotharcos.
- Tényleg? Egy robotharcos - értelmeztem a hallottakat - hát, te is érett vagy!
- Mi? Nem, ezt Steven Spilberg rendezte! Alita a harc angyala! Ez a címe.
- Ja, az érdekel - ugrott be - még Nancyvel terveztük, hogy megnézzük. Csak végül elmaradt.
- Na látod! Megnézzük?
- Meg, miért ne? - mosolyogtam, mire újra húzni kezdett.

Végignéztük a filmet. Elképesztő volt! A CGI, a történet, a karakterek, a befejezés... imádtam. Főleg, hogy olyan gyönyörű, ártatlan szeme volt Alitának, mégis égett a vágytól, hogy harcolhasson. Mindegy. Kilenckor értünk a stáblista végére, így még nem indultunk vissza.
- És most? - néztem Karmát, aki a lehetőséget kihasználva, hogy otthon van, átvett egy fehér pólót arra hivatkozva, hogy a véres ingben több nővér és ápoló is megpróbálta beutalni a sürgősségire.
- Most? Lazítunk - terült szét a kanapén, amire hasbavágtam egypárnával - Auh.
- Nehogy elaludj nekem! Márcsak az hiányzik!
- Jó' van! - ült fel - eszünk valamit?
- Felőlem.
- Maradj itt, mindjárt jövök - állt fel.
Pár perc múlva óriási csörömpölésre lettem figyelmes. Odakaptam a fejem. Karma állt ott egyhelyben és halálfekete szemekkel nézett előre. Hirtelen felém fordult és kinyújtotta a bal karját.
- Te öltél meg - suttogta - te tetted. Soha sem bocsátok meg! - ordította, majd vért könnyezve esett össze.
Rögtön odarohantam segíteni. Ahogy kinyitotta a szemét, újra normális volt. Vagyis. Nem tudom mennyire normális a vörös szem, de így sokkal Karmásabb. Mintha semmi sem történt volna, úgy nézett rám.
- Basszus - nézett az újra véres fölsőjére - ezt nem hiszem el - mondta, majd beletúrt a hajába és hátradőlt. Akkor még nem tudtam, de nem ez volt a legfurább dolog ami aznap történt. Pedig márcsak két óra volt a hétfőből.