Megpecsételve (Naruto ff)

6. fejezet

Szeretem ezt a fejezetet, sok benne a Hotaru-szemszög, és itt jelenik meg először Lirah ebben a könyvben :D Apropó, a következő rész egy naplós lesz, teljes mértékben az ő szemszögéből :'D 
Kellemes olvasást! 

Hotaru halkan motyogott maga elé, miközben egyesével tépkedte egy kis fehér virág szirmait.

– Utána megyek... De nem lehet... Menjek... mégsem... de... ne... de... – tépte le az utolsó darabot, és eldobta a szárat.

Tudta, hogy a sorsával játszik, és ő senki haragját nem akarta kivívni, valahogy mégis mindig sikerült.

Két napja hallgatja, hogy üljön a szobájában, ne menjen sehová, ne csináljon semmi hülyeséget, mert a szülei bármikor hazaérhetnek a küldetésükről. Ez éppen eléggé megijesztette ahhoz, hogy egy icipicit óvatosabb legyen, és többször átgondolja minden egyes lépését.

Még egyszer, utoljára hátrapillantott a házuk ajtajára. A bátyjai kimentek a faluba, a nővére, akitől majdnem annyira tartott, mint az apjától, pedig fogalma sem volt, merre jár. Mindig mindenki azt hajtotta, hogy Debora és az apja milyen fontos és tökéletes emberek, és milyen sokat számítanak a klánban. Hotaru sosem értette, mi alapján állítják fontossági sorrendbe a családtagjait, de annyit kapiskált, hogy a fontos emberek gyakran kapnak küldetést.

Talán már ő sincs itthon.

Egy fa törzsének rejtekéből figyelte, ahogy az unokabátyja – bár igazából nem is tudta pontosan, milyen rokoni kapcsolatban állt vele, mert nem volt egyszerű kiigazodni a hatalmas családfán –, mint eddig minden délután, útnak ered az erdő belseje felé. Várt, majd anélkül, hogy jobban végiggondolta volna, mit is csinál, futásnak eredt.

Először azt hitte, beleakadt valamibe a pólója, és egy erős rántással próbálta kiszabadítani magát. De sajnos nem az volt a helyzet.

– Debora? – kérdezte, és azonnal mozdulatlanná merevedett. Amikor az idősebb lány elengedte, azonnal hátrált néhány lépést, hogy kartávolságon kívül legyen.

– Hotaru – kezdte vészjósló hangon, és a kislány alig bírta ki, hogy ne nyögjön fel rémületében. Lopva oldalra pillantott, hátha észreveszi a bátyjait, vagy Nansyt, vagy Liraht, vagy bárkit, aki ki tudja menteni a nővére karmaiból, de nem volt szerencséje. – Mit szoktam mondani?

– Mondjuk, például, hogy... hogy nem lehet császkálni? – kérdezte a kislány bizonytalanul.

– És talán, de tényleg csak talán, azt is hozzá szoktam tenni, hogy főleg nem akkor, amikor apánk hamarosan hazaér, és főleg nem mellekágiak után – fejezte be már ordítva, és gyorsan körbenézett, észrevette-e őket valaki. Debora szerencséjére és Hotaru szerencsétlenségére az erdő széle elég messze esett a Hyuuga negyed központjától.

– Rendben, oké, értem, felfogtam - használt egymás után több szinonimát is, hátha valamelyik szó ezek közül a nővére szókincsében is szerepel. De Debora úgy tűnt, nem is rá figyel, hanem valahova a kislány feje fölé bámult, miközben egyre merevebbé, dühösebbé vált az arckifejezése.

– Azt gondolná az ember, hogy két olyan öccsel, mint Daichi és Daisuke, már épp eleget büntetett a sors, erre még te is... - rázta meg a fejét, szögegyenes haja, amit Hotaru úgy irigyelt, ide oda mozgott az arca előtt.

A lány már hozzászokott ehhez. Előre tudta a teljes szöveget. Mindjárt jön az, hogy az apjuk milyen nagy reményeket fűz a legkisebb gyerekéhez, aki talán kiegyengetheti a bátyjai miatti csorbát, ami a családjukon esett. Aztán az, hogy Debora a fennmaradó idejében mennyit foglalkozik vele, de mintha mindennek, amit tanított vagy mondott, semmi foganatja sem lenne.