Megpecsételve (Naruto ff)

2. fejezet

Kishíján kicsúsztam a "rész ezen a héten" című ígéretemből, de itt van :D 

Kimiko nagyon várta, hogy kijusson abból a dohos lyukból, ahol már két teljes napja bandukolt. Vagy inkább rohangált. Talán meg kellett volna állnia pihenni, amikor sejtése szerint éjszaka volt, de az izgalom és az adrenalin tovább hajtotta. Képtelen lett volna elaludni, és az időt sem akarta vesztegetni.

A fáradtságtól eltompult aggyal először nem fogta fel, hogy pontosan mire is utal a feje fölött leszűrődő halvány, kékes fény.

Amikor rádöbbent, hogy megérkezett, a Rejtőzködés Jutsuja segítségével láthatatlanná vált, és ugrált néhányat, mire sikerült elkapnia a nyílás szélét, és nagy nehezen felhúzta magát. Elhátrált, kettőt pislantott, és máris olyan volt, mintha ott, ahonnan feljött, mindig is sűrű fű nőtte volna be a földet.

Az első gondolata, amivel a kinti világot jellemezte, valahogy így szólt: "Te jó ég, mennyi fa!", és a következő pillanatban első kézből tapasztalhatta meg, hogy a fák törzsei bizony kemények, főleg, ha valaki lendületesen nekidob egynek, hogy aztán vészjóslóan közeledhessen feléd.

Nem volt kellemes.

- Beléd meg mi ütött?! - kiabálta egy fiú, miközben Kimiko elé vetődött, és elkapta a másik lány karját.

Oké, ilyen nincs - gondolta Kimiko, és a döbbenettől még a sajgó gerincéről is megfeledkezett.

- Nála van a tekercs! - vergődött a testvére szorításában a lány, akit Kimiko gond nélkül be tudott azonosítani az életképek alapján, amiket az álmaiban látott. Hyuuga Debora, a legidősebb és elvileg legtehetségesebb testvér a családban, bár a jelek szerint egy kis észt még kellett volna kölcsönöznie valahonnan. - Hát nem látod?! Láthatatlan! A másik biztos neki adta oda, ez csak egy elterelő hadművelet - kiabálta, és azzal a lendülettel lerázta magáról az öccsét, aki azonnal utána kapott.

- Ez csak egy gyerek, mennyi lehet, kilenc? Menjünk, és segítsünk Daisukénak - tanácsolta, és elkezdte maga után húzni a nővérét.

Debora megunhatta a győzködést, mert erőből mellkason vágta a testvérét, és rikácsolva újra Kimiko felé indult. Aki legszívesebben még láthatatlanabbá vált volna, miközben próbálta lenyelni a sértést, hogy Daichi az előbb tippelte két évvel kevesebbnek korát.

- Nincs Daisukének semmilyen tekerccsel dolga, mert az itt van! - kiáltotta Debora, és Kimiko pont időben hajolt félre, hogy ne a mellkasát, hanem csak a fa törzsét találja el a chakrabénító technikájával.

- Ti meg... Megkérdezhetném, hogy mit csináltok itt?! - kiabált az említett fiú, egy tekerccsel a kezében.

Debora védelmére legyen mondva, hogy gyorsan felmérte a helyzetet, és azonnal döntött. Faképnél hagyta Kimikót, és kikapta Daisuke kezéből a tekercset, hogy elrohanjon vele, és menet közben visszakiabálja:

- A maradékot csak el tudjátok intézni ketten is, nem?!

Az ikrek összenéztek, aztán egyszerre nevettek fel. Daisuke, aki eddig egy magasabb ágon állt, leugrott Kimiko elé.

- Hali! - köszönt a tarkóját a vakargatva.

Kimiko tényleg akart válaszolni, de nem jött ki hang a torkán. Ez itt előtte most komolyan Daisuke, és a valóságban? Biztos, hogy nem álom? Később már egyértelműen tagadta, de amikor először megpillantotta, akkor tényleg tátott szájjal bámulta.

Daichi a testvére mellé lépett, és pont ugyanolyan tanácstalan arckifejezéssel, enyhén elnyílt szájjal és összehúzott szemekkel bámulta Kimikot, vagy azt a valamit, amit láttak belőle.

- Szerinted megkukult? - kérdezte csak úgy, aztán hangosabban szólalt meg. - Izé, ha már összehozott minket a sors, akkor megtisztelhetnél minket a jelenléteddel, vagy mi... Szóval érted.

Kimiko értette. Egy gyors kézmozdulattal megszüntette a jutsuját.

- Egyébként lassan tizenegy leszek, nem pedig kilenc - nézett lefitymálóan Daichire, afféle köszönésképpen.

- Bocsáss meg! - tetetett megbánást a fiú szívére szorított kézzel, aztán komolyabb hangot ütött meg. - De inkább arra válaszolj, hogy mit keresel itt - mondta váratlanul parancsoló hangon. Kimiko kérdőn Daisukére pillantott, de újfent szigorú tekintettel találkozott, ezért inkább csak magában puffogott.

Ezek úgy tettek, mintha ő annyival fiatalabb lenne náluk, hogy kérdőre lehetne rajta vonni, hogy mit mászkál az erdőben. Megteheti, nem? Pont úgy, ahogy nekik, Kimikónak is joga van... izé... megkeresni a falut, ahol elvileg lakik.

- Itt volt dolgom - bökte ki végül röviden és tömören.

Daisukén látszott, hogy majdnem elnevette magát. Kimiko nagyon ritkán nézett az emberek szemébe, főleg, mert a klánja körében ahhoz szokott, hogy így túl könnyen belefolyik más gondolataiba, ha éppen nem figyel a beszélgetőtársa, vagy ő jut erre a sorsra. Most mégis a fiú szemébe fúrta a tekintetét.

Daisuke tényleg valami dacos kisgyereknek nézte, és még magát Kimikót is meglepte, hogy ez mennyire feldühítette.

- Te, Daichi... Nem emlékszel valakire, akinek pontosan ugyan ilyen türkizkék szemei voltak? És pontosan ugyan így tudott nézni, mintha a lelkedig lelátna?

A kérdezett rögtön bólogatni kezdett, Kimiko pedig csak kapkodta a fejét.

- Hogy mi? - nyögte ki halálra vált arccal.

- Mindegy - legyintett Daisuke, de mellőle Daichi gyanakodva méregette. - Ha már elvégezted a dolgod, akkor mi is elvégeznénk a miénket, és visszakísérnénk a faluba, mivel gondolom sejted, hogy tiltott területen jársz.

Sokkal jobb fejnek képzeltelek titeket, főleg téged, Daisuke – gondolta lehangoltan.

- Ez esetben van egy rossz hírem. Ti is tiltott területen jártok.

- De mi küldetést teljesítünk – kapta fel a fejét önérzetesen Daichi.

- De már végeztetek, nem? Szóval tiltott terület – kötötte az ebet a karóhoz a lány.

- Hé, mi geninek vagyunk! - méltatlankodott Daisuke.

- Ezzel inkább ne dicsekedj a mi korunkban - szakította félbe Daichi.

- Nem az a lényeg - vette vissza a szót az előbbi iker. - Ez a hely civileknek tiltott.

- Én meg az Akadémiára fogok járni, na és akkor mi van? Oké, akkor vezessetek vissza, ha annyira akartok! - mondta, leugrott az ágról, amire még Debora lökte fel, és elindult.

- Öhm... Hogyishívnak, a másik irány...

A lány sarkon fordult, és ugyanolyan határozott léptekkel indult el, mint az előbb.

- Egyébként Kimiko vagyok - jelentette ki, bár elég érdekes érzés volt bemutatkozni két olyan embernek, akiket már rengetegszer meglesett, amikor ők nem is tudtak róla.

Remélem nem lett olyan vészesen szar. :'D Egyébként, ha valaki jobban meg szeretné ismerni az ikreket, annak ajánlom a hizashis sztorit, ott a harmadik fejezettől sokat szerepelnek, csak még kicsik :DD Viszont az életem első irománya, rengeteg javítanivaló lenne rajta, csak nincs szívem belenyúlni :( Úgyhogy inkább nem mondtam semmit. :D Következő fejezet jövőhéten!