Sokat kérsz!

29. rész

Jimin

A gyönyörű szertartás után természetesen, mindenkihez oda kell menni, megköszönni, hogy eljöttek, elfogadni a pénzüket, stb... Életem legunalmasabb percei, szívesen elcserélném mindet, de van, ami ugye elkerülhetetlen. Az évek alatt már megedződtem, a hamis mosoly és a felszínes, mégis őszintének tűnő kedvesség mintaszobra vagyok, magyarul nem esik nehezemre akár órákig mosolyogni. Egyetlen oka van annak, amiért részben mégis örömömet lelem a ma esti famosolynak; Jeon Jungkook. Ő tényleg örül mindenkinek, aki odajön, aki gratulál, kezet fog... Gyermeki mosollyal és frissességgel beszélget mindenkivel, közben rám is figyelve, amit igénylek is a részéről. Akad pár idősebb házaspár is, akik nem nézik jó szemmel két fiatal meleg fiú házasságát, de pont nem érdekelnek. Nem is értem, minek jönnek el, kevesebb pénzt is adnak, és vagy túl nyálasan puszilnak, vagy egyáltalán nem, nehogy elkapjanak valami buzibacit.

Pár barátom is eljött Amerikából, hogy gratuláljon. Én vagyok az első a csapatból, aki házasodik, ezen pedig felbuzdulva jó sok házas poént lőnek el, és szóvá is teszik, hogy ők még ide-oda mennek partizni, ezzel meg azzal lefekszenek, csak utána gondolkoznak el egyáltalán a komoly párkeresésen. Kook ezt észrevéve, minden ilyen hozzászólásnál megszorítja a kezem, mintha csak attól félne, hogy meggondolom magam, és elmegyek a fenébe. Egy idő után ezt megelégelve húzom odébb páromat, hogy kilépve az erkélyre kettesben beszélgethessünk. Már szinte mindenkivel beszéltünk, akivel kellett, nincs már okuk zavarni minket. Remélem.

- Süti, minden rendben? Feszültnek tűnsz – simítom meg hibátlan arcát, mire rám emeli hatalmas, sötét szemeit, melyek most elég szomorúnak tűnnek.

- Ezt pont én kérdezhetném. Miért mondanak ennyi hülye poént? Én is ott állok melletted. Eleinte vicces, ha-ha, megházasodsz, de mikor már arról viccelődnek, hogy de rossz lesz neked, nem élted ki a fiatalságod, meg ilyenek, az már nagyon zavaró. Nem feltétlen nekem, inkább neked – néz végig a szemeimbe, melyekbe mintha könnyek gyűlnének, de a sötétben nem vagyok benne biztos. – Én csak attól félek, hogy miattuk meggondolod magad, és elhagysz – pillant le kint létünk óta először kezeinkre, melyek egymást szorítják.

- Kook... - puszilok homlokára, érezve drága samponjának illatát, melyet mélyen beszippantok, keresve benne az ő természetességét. – Hidd el, nincs miért aggódnod. De majd a nászéjszaka után... - vigyorodok el, mire sértetten csap a vállamra. Hátra próbál lépni, de derekára fogva húzom vissza magamhoz, kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen ismét. – Csak vicceltem, édes. Komolyan, nem kell bizonytalannak lenned. Minden, amit mondanak, már olyan idegen a számomra. A bulik, a mindenkivel összefekvés, a határtalan pénzköltés... Jól hangzik, és tudom, milyen, hiszen éveken át éltem abban a világban. De az a boldogság, amit akkor éreztem, nem ér fel azzal, mint amit itt és most érzek, ahogy a karjaimban tartalak – szorítom meg, mire ő is erősebben karol a nyakamba, csillogó szemekkel és édes mosollyal nézve rám. – Már nem tudom úgy elképzelni a jövőmet, ahogy ők mesélik. És nem is akarom. Én csak veled akarok lenni, ez tesz a legboldogabbá. Hidd ezt el, ne aggódj - puszilok arcára, ami neki nem elég. Hevesen ajkaimra kap, beszívva alsó ajkam. Bódultan adom át magam ismét az érzésnek, ahogy olyan közel van hozzám, hogy érzem heves szívdobogását, mézédes ajkait... Érzem lélegzetvételét, bőrünk érintkezését az arcunkon, és tudom, hogy mostantól ezzel az érzéssel fogok kelni és feküdni minden nap. Hirtelen, mintha Kook betöltötte volna az űrt a lelkemben, melynek jelenlétét eddig nem is éreztem. De ha hirtelen elmenne, érezném ezt az űrt, fájdalmasan, elmúlhatatlanul.

Lassan elválunk egymástól, továbbra is szorosan, egymás karjaiban állva, és csak nézünk egymás csillogó szemeibe. Mindent, de mindent, amit életemben kerestem, látom íriszeiben, és azon gondolkodom, vajon ő is ezt látja-e enyéimben. Pár ember, akik tanúi voltak az iménti csókjelenetnek, tapsolni kezdenek körülöttünk, mire mindketten zavarunkban lehajtjuk a fejünket, és inkább bemegyünk felvágni a tortát.