A Remény utolsó sugarai ✓

Többet ésszel, mint erővel

A küzdelem közepette alig szûrõdött át hozzám némi hang a többiektõl. Amit pedig meghallottam, azt sem tudtam értelmezni, vagy ha mégis, akkor percekkel késõbb az elhangzásuk után. Többnyire neveket kiáltoztak, vagy összefüggéstelen mondatfoszlányokat.

A sok fájdalmas segítségkiáltás kirántotta alólam a talajt. Azóta a szörny még párszor földhöz vágott, Newt hiába csapkodta õt. Tudtam, hogy részemrõl ennyi volt az egész. Képtelen voltam kiszabadulni és éreztem, hogy a Sirató csak szórakozik velem, hiszen már rég behajíthatott volna a szakadékba.

- Newt! Kérlek! - szóltam hozzá könnyeimmel küszködve. - Menekülj!

- Nem hagylak magadra - felelte elszántan, de láttam rajta, hogy az álarc mögött õ is éppen úgy szenved, ahogyan én. - Nem veszíthetlek el. Most biztosan nem!

Újabb ütéseket mért a Siratóra, ami felkapta õt és készült volna messzire hajítani Newtot, ám én közbeléptem. Az ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogy szorongattam a botot, de megérte. Tiszta erõbõl beledöftem a Siratóba, és olyan mélyre szúrtam vele, amennyire csak tudtam. A szörny felüvöltött és elengedte Newtot. Engem pedig a betonfolyosó széle felé repített.

Sikerült megkapaszkodnom, de alig tartottam magam. Kezdtem elveszteni mindent, amit addig felépítettem. A reménytelenség teljes sötétsége vett körbe. A szakadék pedig üresen ásított a lábaim alatt, szinte hívogatva, hogy ott majd minden jobb lesz. Amikor viszont felpillantottam, Newtot láttam meg, aki minden fájdalmamat elvette. Elmosolyodtam és lágyan beszélni kezdtem hozzá:

- Semmi baj, Newt. Jobb ez így.

- Nem, dehogy! Lisa, nem hagyhatsz itt!

Megfogta a kezem és elkezdett húzni felfelé. A küzdelemtõl legyengülve viszont nem tudott teljesen felsegíteni. És az én izmaim is híján voltak már az energiának, így egyre reménytelenebb volt a dolog. Aztán eszembe jutott Teresa és az az álmom, amikor a reményrõl beszélt nekem. Arról, hogy nekem különösen fontos és másnak is segítenem kell megtartani a reménybe vetett hitét. Én volnék maga a remény?

Minden maradék erõmet bevetve próbáltam felmászni a folyosó betonjára. Newt észrevette a változást és õ is ugyanezen volt. Amikor már majdnem fent voltam, megcsúszott a lábam, amitõl kis híján visszaestem, de a térdemet feláldozva sikerült végül felverekednem magam. Lenéztem a sebre: vér szivárgott belõle, és nagy területen lehorzsoltam a térdem. És mégis a nadrágot sajnáltam jobban.

Kiabálás mindenhonnan. A Siratók üvöltése. Mindenféle zavaros hang kísért, miközben Newt talpra segített és elindultunk a többiek után. A mi kis külön akciónk miatt lemaradtunk a tömegtõl, amit a szörnyek teljesen elszigeteltek tõlünk. De valahogy át kellett jutnunk a másik oldalra.

Hirtelenjött ötletem támadt, miszerint ha átfutunk a Siratók közt, az majd jó lesz nekünk. És mivel eme csodás tervet nem osztottam meg Newttal, nem volt ideje megállítani, ezért csak követett a küzdelem sûrûjébe. Rohanás közben felkaptam a földrõl egy eldobott "lándzsát" és még gyorsabban iramodtam neki.

A botot elõre tartva és hangosan üvöltve csapódtam bele a szörnyetegbe. Ezúttal viszont nem törõdtem vele különösebben, elengedtem a Sirató testébe fúródott fegyvert. Elegánsan végigcsúsztam a földön, és Thomas lábai elõtt álltam meg, Newt pedig mellettem.

- Kár, hogy a VESZETT erre nem ad pontot - mondta Thomas, miközben felsegített a földrõl.

Bár elnevettem magam, a jókedv nem tartott sokáig: azonnal visszacsöppentem a valóságba és belém hasított a tudat, hogy nincs mivel megvédenem magam. Mégsem volt olyan jó ötlet otthagyni azt a husángot.

Ijedten bámultam a Siratókra, akik egyre csak közeledtek. Newt a háta mögé tolt, és ez egyszer nem ellenkeztem. Azért hülyeséget nem csinálunk.

Amíg a valamilyen fegyverrel rendelkezõk igyekeztek távolabb tartani a bestiákat, addig Minho - aki szintén közéjük tartozott -, számokat diktált valakinek. Hátranéztem és Chuckot pillantottam meg, aki a Futár által kiabált számokat pötyögte be valamibe. Úgy gondoltam, õ több hasznomat venné, ezért oda is siettem hozzá.

- Chuck, ez mi a fene?

- A kapu, amin át kijuthatunk.

Nem is mondott többet, az utolsó szám beírásával a platform zölden kezdett világítani, és szinte rögtön bezáródott egy kapu köztünk és a Siratók között. A hirtelen beállt sötétségben és csendben csak egymás légzését hallottuk.

Valaki a szemközti falat kezdte el tapogatni, egészen addig, amíg meg nem találta a kilincset, amit keresett. Lenyomta és résnyire kinyitotta, de még egyszer bizonytalanul hátranézett. Szinte egy emberként bólintottunk Chucknak, hogy tárja ki az ajtót.

A beözönlõ fényáradat elvakított, csak hunyorogva tudtam körbenézni. Így sem láttam sokat, mert a csapat végén álltam, elõttem pedig egy halom magas fiú. Már nem is próbáltam meg nyújtózkodni, inkább kivártam a soromat.

Az ajtó egy olyan hosszú folyosóra nyílt, hogy egyik végét sem láttuk onnan, ahol álltunk. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha mégis valamilyen csodálatos módon lerövidül a folyosó. Mivel ez nem történt meg, felhagytam az idegeskedéssel és inkább vártam. Nem is kellett sokáig, mert ekkor valahonnan a messzeségbõl sorban elkezdtek felgyulladni a lámpák. Figyelmesen követtem végig a szememmel, ahogy a fény eljut a sötétbe. Egészen a semmi közepébe.

- Ez meg mi a fene? - adott hangot gondolataimnak Newt.

A választ természetesen senki sem tudta, és õ nem is várt volna semmiféle magyarázatot tõlünk. Csupán kimondta azt, amire mindenki más is gondolt.

A fények útját egyfajta jelzésnek vettük, ezért szó nélkül indultunk meg abba az irányba, ahová õk is tartottak. Miközben óvatosan lépkedtünk a folyosón, egy újabb támadástól tartva, a falakat vizsgálgattuk. A padlótól egészen a mennyezetig vékonyabb-vastagabb csövek húzódtak végig, néha pár szellõzõvel és fémdobozzal tarkítva.

Nem kellett egészen a folyosó végéig mennünk ahhoz, hogy rátaláljunk az ajtóra, amit már túl régóta kerestünk. Mellette egy zöld lámpa jelezte, hogy nyitva áll elõttünk, fölötte pedig egy nagy "KIJÁRAT" felirat díszelgett.

- Ez most komoly? - kérdezte Serpenyõ, nem kis megvetéssel a hangjában. Osztoztam a véleményén és õszintén szólva egy kicsit csalódott is voltam. Sok mindenen mentünk keresztül, erre válaszok helyett ezt kapjuk. KIJÁRAT...

Szerintem ti is tudjátok, mi jön ezután..