A Remény utolsó sugarai ✓

Álmok tengere

Newt letette az asztalra a kezében tartott tányérokat és leült. Én csak néztem magam elé némán. Magam sem tudtam, mire várok, vagy mit nézek olyan bőszen. De nagyon néztem azt a pontot. Azt hiszem Winston lába volt a másik asztalnál...

- Lisa! - Newt a szemem előtt integetett, hogy ráfigyeljek. Kábultan rá emeltem a tekintetemet és csak egy béna "hmm?" tellett tőlem.

- Nem akarsz enni? - kérdezte ő, beleharapva szendvicsébe.

- Nem vagyok éhes - kurta feleletemre csupán egy unott arckifejezés volt a válasz.

- Enned kéne.

- De nem akarok.

- Miért nem? - filozofikus kérdését Newt hihetetlenül komoly arccal tette fel. De nem akartam enni. Boldognak kéne lennem, de mért nem vagyok az?

- Hát... Én csak... Áh, hagyjuk - már kezdtem felállni a székről, amikor visszahúzott.

- Nem. Itt maradsz és eszel. Ne felejtsd el, hogy holnap nagy nap lesz - rámkacsintva észrevettem egy gyors változást a szemében. Tudta, hogy az új Zöldfül érkezése engem mindig lázba hoz. Főleg a kis "ünnepély" amit a tiszteletére tartunk.

- Jó, rendben, oké. Eszek - gúnyosan beleharaptam a kenyérbe, majd ismeretlen módon elnevettem magam. - Tudod te, hogyan bánj velem!

- Már régen kitapasztaltam - ennél a mondatnál, mintha mindkettőnkben beindult volna valami automatikus röhögő-bomba, az asztalt csapkodva szakadtunk. Néhányan furán is néztek, mások viszont hasonlóképpen nekiálltak vigyorogni.

Kirohanásunk igazi okát azonban csak pár ember tudta. Oké, az köztudott volt, hogy odavagyok ezekért a partikért, de nem sokan tudták, miért. Kivételes volt az ilyen este mindig és volt egyfajta feelingje. És ez okozta bennem azt a túlontúl nagy rajongást. Olyankor mindig lázba jöttem és csak úgy pörögtem már napokkal előtte. Akkor meg aztán végképp. Buli, pia, hangulat. Imádtam azokat az estéket. Sajnos a pia el szokott néha vadulni, bár nem nálam. Néhány nagymenő fiúnál csak. És ritkák is voltak ezek az esetek, ami jó, mivel én nem vagyok oda a részeg emberekért.

És akkor mégsem tudtam a bulira gondolni. Valószínűleg azért, mert lefoglalt az önutálat és az öngyilkosság gondolata. Úgyhogy arra az esetre csak egy estém jutott a felkészülésre, hogy méltón fogadjuk az új Zöldfület.

Időközben szépen megvacsoráztunk, aminek szintén volt hangulata. Késő délutáni fény, nevető tisztársak, hűvös esti szellő. Volt, amikor mindez kihúzódott addig, hogy fáklyát kellett gyújtani, hogy lássuk is mit veszünk a szánkba. De azért is volt az olyan alkalom különleges, mert ritkán fordult elő.

Azon az estén viszont - a jókedv ellenére - nem maradtunk sokáig. Szendvicsem elfogyasztása után megköszöntem Serpenyőnek a kiadós vacsorát, majd felálltam.

- Hová mész? - Newt ártatlanul emelte fel rám a tekintetét, újból elcsábítva hatalmas szemeivel. Alig tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg azonnal.

- Öhm... Csak a Táborba. Elkezdem szervezni a holnapot.

- Nem vagy azzal egy kicsit elkésve? - ezt már Ben kérdezte, piciny gúnnyal a hangjában, de inkább viccnek szánva az egészet.

- Ha-ha - válaszképpen én is gúnyosan feleltem, majd oldalmosollyal az arcomon sarkon fordultam és elindultam a Tábor felé.

És most tényleg oda mentem. Felszaladtam a lépcsőn - aznap már másodszor - és benyitottam az irodaként szolgáló szobába. Irányítottan az íróasztalka felé mentem, kinyitottam a legfelső fiókot, kivettem egy tollat és egy füzetkét, majd nagy gondolkozva lehuppantam az ágyra. (Fogalmam sincs így egy év után sem, hogy az az ágy mért volt ott.) A tollat finoman államhoz ütögetve gondolkodtam. Végül arra jutottam, hogy talán egy listával kéne kezdeni, amin összefoglalom a szükséges dolgokat.