A Remény utolsó sugarai ✓

Csakis ő...

Szép, napsütéses délután volt. Mint mindig, most is az időm nagy részét a Kertben töltöttem. Newttal. Még jó, hogy ő is Ekés volt. Másképpen nem tudtam volna túlélni a napot. Ha nem látom őt minden francos pillanatban.

Akkor is ott állt mellettem és szorgosan végezte a munkáját. Én pedig csak bámultam rá, azon gondolkodva, hogyan tudnék beszélgetést kezdeményezni, hogy hallhassam tündéri hangját. Bár az is lehet, hogy valamiről tényleg akartam beszélgetni, csak még nem kristályosodott ki egészen...

Azonban nem kellett sokat várnom arra, hogy megszólaljon, ugyanis észrevette, hogy nézem és szóvá tette:

- Valami baj van? - óriási barna szemeiből mintha egy csepp aggodalom is tükröződött volna.

- Nem, nem nincs semmi - hárítottam, majd rögtön vissza is tértem a növények gondozásához. Ő azonban abbahagyta a munkát, és komolyan nézett rám.

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

- Nem akarlak a hülyeségeimmel... - be sem fejezhettem, rögtön közbeszólt.

- Lisa... Engem te sosem tudnál zavarni! Mondd, mi bánt!

- Én csak... Nem tudom, Newt! Annyira... - míg én zavarodottan beszéltem, ő odalépett mellém és megfogta a vállaimat.

- Na, mondd - biztatóan nézett a szemembe.

- Huh - sóhajtottam - hol is kezdjem. Tudod... Én... - könnyeimmel küszködve néztem az égre, majd vissza Newtra. Mégis hogyan mondjam el neki, hogy belé vagyok zúgva??? Akkorra ugyanis már megfogalmazódott bennem az, ami egészen idáig motoszkált a szívemben. Érzek valamit a srác iránt!

- Jól van, nincs semmi baj - magához húzott és szorosan átölelt. És ez volt az a pillanat, amikor már végleg nem bírtam visszatartani.

Newt vállára borulva zokogtam. És abban már csak reménykedni tudtam, hogy ezt senki más nem látja, csak mi ketten.

- Csss... Nyugodj meg, Lis. Bármi bánt, rendeződni fog, és én itt leszek veled végig - hajamat simogatva csitítgatott.

- Kösz, Newt - szipogva bontakoztam ki az öleléséből, csak, hogy a szemébe nézhessek. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, selymes ujjaival letörölgette a könnyeimet.

- Érted bármit.

Sajnos ekkor lépett oda hozzánk Minho, pimasz oldalmosollyal az arcán.

- Mi folyik itt, gerle pár? Munka van! - mindketten elvörösödtünk, de Newt azonnal válaszolt.

- Csak egy ölelés volt! - tárta szét a karját.

- Ja, persze - felelte Minho már továbbindulva. Szóval ő is látja. Mi van, ha Newt sem semleges irántam?

Erre a gondolatra kissé fellelkesülve folytattam a munkám. Közben pedig ez a kis édesbogyó cukiság csomószor rám nézett és kb. feleannyiszor le is bukott, hogy engem figyel. Akkor pedig csak elpirulva megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ezek voltak azok a pillanatai, amikor a lehetségesnél is jobban belehabarodtam.

Hát ez volna az, ami vagy egy éve piszkál? Hogy én tényleg szerelmes vagyok az egyik legjobb barátomba? Már az első napomon megállapítottam, hogy Newt irtó dögös, de eddig a délutánig nem is nagyon gondoltam komolyabbra. Csak amikor más menedékem nem volt a reménytelen szerelmen kívül.

Na és ekkor jött egy ijesztő gondolat. Kinek mondhatnám ezt el? Mondjam el egyáltalán bárkinek is? Vagy egyenesen vele kéne ezt megbeszélnem? Úgy sincsen annyi bátorságom. Majd ha adódik alkalom, talán valakivel megoszthatom a szerelmi bánatomat.

És ez az alkalom meglehetősen korán elérkezett. Nagy munkánk közepette ugyanis odajött hozzánk a kis Chuck, kezében egy hatalmas vödörrel.

- Lisa? Tudnál nekem segíteni?

- Persze, Chuckie, mondd.

- Csak annyi lenne, hogy majd segíts visszacipelni ezt a vödröt, ha már megtöltöttük.

Láttam, hogy Newt közbe akar szólni, ezért gyorsan válaszoltam:

- Meg tudom csinálni. Ez csak egy vödör.

- De...

- Nem. Túl sok mindentől óvsz, nem gondolod? - laza félmosollyal néztem rá, miközben ő határozott tekintettel készült a válaszra.

- Nem, nem gondolom. De legyen. Hozzátok azt a vizet! - megadóan legyintett és újra neki is állt a növényeknek. Apró vitánk közben pedig Chuck zavarodottan kapkodta a tekintetét közöttünk.

- Láttad, hogyan nézett rád? - kérdezte a fiú, amikor már jócskán elhagytuk Newtot.

- Hmm? - nem azért feleltem így, mert nem hallottam, hanem mert nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.

- Észrevetted, milyen volt a tekintete, amikor téged nézett? - tette fel kérdését Chuck, újra.

- Öhm... Azt hiszem nem - őszintén nem tudtam, mire gondol.

- Én ezt már régóta figyelem. Az már az elején leesett, hogy te nem vagy közömbös iránta, ezért lestem Newtot, hogy kiderítsem, vele mi a helyzet. És nagyon úgy tűnik, hogy van valami.

- Ugyan már, Chuckie. Nincs köztünk semmi - búsan méregettem a cipőm orrát.

- De szeretnéd, ha lenne? - gyermeki ártatlanságával pillantott fel rám, szemében a tiszta őszinteséggel.

- Nem tudom, mit szeretnék - igen, vágytam arra, hogy valakivel beszélhessek erről, de úgy tűnik mégsem voltam felkészülve. Ez is csak én lehetek.

Lehetséges, hogy Chuck észrevette azt a mérhetetlen szomorúságot a szememben, mert utána már nem kérdezett semmit. Megtöltöttük a vödröt, majd együttes erővel elindultunk vele visszafelé.

- Kösz a segítséget! - szólt Chuck, amikor letettük a vízzel teli vödröt. Én nem is figyeltem, utólag esett le, hogy szólt valamit.

- Ja, nincs mit. Máskor is - gyenge mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ne higgye azt, most teljesen magamba zuhantam. Pedig így volt. És nem Chuckie miatt. Magam miatt.

Minden olyan reménytelen! Nincs kiút ebből a kibökött Útvesztőből, tök lényegtelen, amit csinálok, mert kinek segítene, hogy gondozok pár növényt? Azt nélkülem is meg tudnák oldani. Így mélyebben belegondolva hiányoznék én bárkinek is? Nem hiszem. Kicsit szomorkodnának, de ennyi. Nem kellek én nekik. Még az esélyeik is jobbak nélkülem.

Newt felé sétálva fogalmazódott meg bennem egy komoly döntés. Utamat azonnal meg is változtattam, az erdő felé. Ott majd mindent rendbe teszek az éles barátommal...

Jaaaj kis bökött barátaim!😄 Az agyam a 0 szintjén van😂 No, de. Ezt az aprócska részt az én egyetlen Mrs. O'brien-emnek ajánlom, aki minden tekintetben a legjobb levelezőtárs❤️Szeretlek teknős 🐢🐢🐢 Remélem tetszik ez a rész és megéri folytatni. Legyetek jók!