A Remény utolsó sugarai ✓

Üresség és mentségek

Az újonccal az oldalamon indultam meg az a fa felé, ami alatt pár órával azelőtt Serpenyővel beszélgettem. Néma út volt, de láttam, hogy annyi kérdése lenne, hogy megszámlálni sem tudja. Ezen kérdések nagy részére viszont még én sem tudtam a választ.

Odaértünk, mire azonnal le is huppantam, intve szegény srácnak, hogy ő is foglaljon helyet.

- Rendben. Mielőtt bármit is mondanék, engem Lisának hívnak. Na, de kezdjük úgy, hogy felteszed azt a kérdést, ami a leginkább izgat, én válaszolok, aztán végighallgatod, amit mesélek erről az egészről. Okés?

- Okés. Mért te vagy itt az egyetlen lány? - őszintén szólva meglepődtem. Nem erre számítottam elsősorban, de nyilván ez tűnt legjobban zavarónak.

- Hát... Nem tudom. Elméletileg itt csak fiúknak kéne lenniük. Én viszont már egy éve itt pusztulok.

- Nem szeretsz itt lenni?

- Jó a társaság, meg most már elfogadtak úgy-ahogy, de nem a legjobb.

- Értem. Szó-

- Shh. Most én jövök. Szóval, mint látod körül vagyunk véve ilyen kis cukiságokkal - körbemutattam a falakon. - Ezeken túl egy útvesztő van, amiben szörnyek laknak. Mi Siratóknak hívjuk őket.

Látva szegényke döbbent arcát, inkább gyorsan témát váltottam.

- De a lényeg: itt mindenkinek megvan a maga dolga és holnaptól már neked is lesz.

- Ki küldött ide?

- Nem tudom. Senki sem tudja. Ők számunkra az Alkotók.

- A-ha - szép lassan kezdett neki derengeni valami, és szinte láttam a sok cikázó egyenletet a szeme előtt, amikkel próbál rájönni a titok nyitjára.

Ekkor vettem észre a közeledő Newtot.

- Na, de. Most átadlak Newtnak, ő majd minden továbbit elmond neked.

A kis gyámoltalan még mindig ártatlanul nézett és lassan bólintott, jelezve, hogy a beszédem ezen részét felfogta.

- Megyek, összedobok valamit estére - súgtam oda a szöszimnek, mire édesen csak bólintott egyet.

Össze-vissza állt a fejem. Hol van a jegyzet, amit előző nap kezdtem el? Ja, a Táborban. Hát, akkor indulás oda.

Utam hirtelen kanyart vett, a magas épület felé. Fel a lépcsőn, be az irodába. Szerencsére a kis füzetke ott hevert az asztalon. Nem volt túlzottan a segítségemre, de több volt a senmminél.

Tanácstalanul ültem le az ágy szélére. Szedd össze magad. Muszáj kitalálnod valamit, gondoltam, majd újra ránéztem a füzetre.

Elkezdtem írni.

De újra megzavart a szöszim.

- Sajnálom, hogy megint zavarlak, de... Nem bírtam tovább. Gyere ide!

Meglepetten álltam fel, és siettem oda hozzá. Szorosan megöleltem.

- Mi történt?

- Csak hiányoztál - olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. De ettől lett a pillanat még varázslatosabb.

Beletúrtam selymes hajába... Hozzábújtam... Egyre szorosabban... Beszippantottam az illatát... És beugrott valami.

Lehet, hogy csak egy déjà vu volt. De olyan valószerűnek hatott.

- Newt?

- Igen, szívem?

- Szerinted mi ismertük egymást az Útvesztő előtt?