A Remény utolsó sugarai ✓

Ameddig tombol a tűz még bennem, én hagyom, hadd égjen

Kintről érkező zavaros hangok. Kiáltozások, érthetetlen beszéd. Trappoló lábak. Szépen lassan a tudatom visszacsúszott a mostba, és minden újra világossá vált. Amikor kinyitottam a szemem, még homályosan láttam; kellett egy kis idõ, mire minden kitisztult. Newt a karjaiban cipelt, miközben folyamatosan a háta mögé pillantgatott. Mellette Thomas futott kitartóan, egy kapaszerû cuccot szorongatva. Aztán az is kiderült, merre haladunk ennyire kitartóan: ahhoz a viskóhoz, amibõl nemrégen kijöttem, és ahol Chuck bújt meg Alby-val és két másik Tisztárssal.

- Ne... Tegyél le, harcolnom kell... - nyögtem magam elé alig hallhatóan, Newt mégis értette amit mondok, még a zajok ellenére is.

- Te most pihenni fogsz. Egyébként is, ki engedte meg, hogy kigyere onnan?

- Segíteni akartam... - alig tudtam nyitva tartani a szemem, és a fejem is rettenetesen zúgott. Mégsem adtam fel a vitát.

- De most elõször magadon segíts. Szedd össze magad, majd aztán beszélhetünk harcokról.

- Jó...

Elkezdett forogni velem a világ. Szúrt a szemem, égett a gyomrom, viharok hasítottak a fejemben és gyenge volt mindenem. Végül lecsukódtak a szemhéjaim és kizárult a világ.

A viskóban, Chuckie mellett tértem ismét magamhoz. Homlokomat dörzsölgetve felültem, amitõl a testem csak még jobban sajgott. Mintha minden porcikám sikítva ellenkezne a megerõltetés ellen.

- Hogy érzed magad? - kérdezte szelíden a kisfiú.

- Pompásan - válaszoltam neki összeszorított szemekkel.

- Feküdj vissza és pihenj még egy kicsit.

Meglepõ, de szó nélkül engedelmeskedtem neki. Bár a szívem szüntelen harcra hívott, az eszem tudta, hogy most a pihenés tesz jót mindenkinek. A többieknek, mert így nem hátráltatom õket, és nekem, mert így van idõm kipihenni a zuhanás mellékhatásait. Az alvás és az ébrenlét közti állapotban lebegtem, miközben az eszem valahol tök máshol járt. Mintha egy idõre elfelejtettem volna, mi is történik körülöttem. Azokban a percekben nem volt fontos a csata, sem a Siratók. Csak én és a fejemben lévõ katyvasz létezett.

Éreztem, amint valaki egy hûvös rongyot helyez a homlokomra, mond valamit, aztán továbbáll. Ha nem lettem volna olyan tehetetlen helyzetben, hatalmas hálával köszöntem volna meg neki, hogy így kímél a kintihez hasonló benti háborúval szemben. A borogatás valami égi csoda folytán minden fájdalmamat kiszippantotta a testembõl. Nem éreztem semmit. Hirtelen a lelkem is rendbe jött és már nem bántottak a szavak. Nem fájt a létezés. Sem az elmúlás. Az idõ is lelassult. Megállt, majd újra elindult. Megpihent. Már nem folyt úgy, mint azelõtt. Lustábban került át minden egyes szemcse a homokóra másik felébe. Szemcsérõl... szemcsére. Szinte szenvedve csusszantak át a vékony résen.

Mesteri kilátástalanság ölelt körül. A szenvedés és az érzékiség leheletnyi határa. Mintha a testem sem tudná eldönteni, mit érez pontosan. Nem voltam tisztában a dolgok állásával. Azzal, mi is történik a valóságban. Csak hagytam, hogy lebegjek. Aztán a tudatlanság lassan érzetté alakult, és az agyam már képes volt feldolgozni a külvilágból hozzám érkező információkat.

Kellett néhány perc, mire végül a szemem is kinyílt. Gyenge fény ölelt körül, amit néhány fáklya fénye adott. A viskóban már többen gyûltek össze, mint amennyit utoljára láttam. A Tisztásról pedig... szörnyû hangok jöttek még mindig.

Szükségük van rám. Plusz egy ember sosem árt. Muszáj... kimennem. Néhány kivételtõl eltekintve a testemben keletkezett fájdalomforrások mind megszûntek, és a fejem sem kínzott már annyira. Csak olyan tompán, kissé elviselhetetlenül nyomott. De nem érdekelt. Fontosabb dolgokra kellett koncentrálnom.

Gyenge karjaimmal ülõhelyzetbe toltam magam, amitõl sajgott a fejem és zúgott a fülem. A borogatást félredobtam, és már készültem volna felállni, amikor valaki finoman visszanyomott az ágyra.

- Még nem kelhetsz fel - mondta.

- De muszáj - feleltem összehúzott szemmel, miközben a homlokomat masszíroztam.

- Ki kell pihenned magad, különben soha nem fogsz rendbe jönni.

- Lehet, hogy nem is akarok, Chuck - fájdalmas tekintettel mélyen a szemébe néztem és küszködve felálltam. Nem túl biztos léptekkel elindultam az ajtó felé, amikor a fiú utánam szólt:

- Ne hagyd, hogy a sötétség elnyomja a csillagok fényét!

Akkor még nem értettem, mire célzott ezzel. Valójában át sem gondoltam, mennyire bölcs is ez a mondat. Nem értettem meg az utalást, sem a párhuzamot. Csak még egyszer hátranéztem Chuckra, aztán az ajtó felé fordultam. Óvatosan kilestem rajta, hogy meggyõzõdjek róla, nincs Sirató a közelben. Lassan kifújtam a levegõt és kimentem a viskóból.

- Várj! Nem csinálhatod egyedül - állított meg Winston.

- Dehogynem - hátat fordítottam neki, azonban mielõtt tovább mehettem volna, megfogta a vállam.

- Segítünk neked.

- Van terved? - kérdeztem felvont szemöldökkel és karba tett kézzel, mire õ csak bólintott és a viskóra mutatott:

- Azért mi sem ültünk ott bent tétlenül.

Határozottan, csupa elszántsággal a szívemben megragadtam a fal mellé támasztott, éles végű, rögtönzött fegyvert, majd kitisztítottam a fejem. Szusszantam még egyet, mielõtt szinte rohanva megindultam volna a Sirató felé, ami már fenyegetõen közel került a barátaimhoz. Amikor csak pár méter választott el a szörnyetegtõl, beleordítottam az éjszakába és teljes erõvel elhajítottam a botot. Az hangos csattanással a Sirató oldalába csapódott, ami erre felüvöltött. Azonnal felém fordult, de nem féltem tõle. Dühösen a szemébe néztem és meg sem mozdultam. Ekkor gépies testével nekiiramodott, azonban a hátam mögül kiváló fiúkra õ sem számított. Tüzes végû botok kezdtek záporozni a hátam mögül, és mind a Siratókat támadták. Az addig odagyûlt szörnyetegek egyre hátrébb húzódtak, ahogy a tûzzápor sorozta õket. Borzasztó hangokat kiadva szenvedtek.

A mellettem elhaladó vastag botok szele ide-oda fújta a hajamat, amíg én rendületlenül álltam. Óriási mennyiségû harag gyûlt össze bennem, és az egész a VESZETT ellen irányult. Képes lettem volna akár a halálba is rohanni. Akármit, csak álljak bosszút ezeken a bökötteken.

De meg sem mozdultam. Tudtam, hogy még lesz alkalmam szembenézni velük. És készen álltam rá. Amennyire csak lehet. Végre nem volt bennem sem kétség, sem félelem. Jöjjön, aminek jönnie kell. Én felkészültem.

A fejemben valahogy jobban hangzott.