A Remény utolsó sugarai ✓

A félelem jeges keze

Valamilyen oknál fogva felébredtem az éjszaka közepén. Amikor magam mellé pillantottam, rá is jöttem mi volt az az ok: Newt nem volt ott. Felültem, de azonnal meg is pillantottam a szõke a bombázót: az ablak elõtt állt és szomorúan nézett kifele. Mielõtt azonban megszólíthattam volna, hátrafordult és így szólt:

- Bocsáss meg. Nem akartalak felkelteni.

- Nem miattad ébredtem fel! Vagyis... Végülis éreztem a hiányodat, szóval... lehet, hogy mégis, de...

- Rendben értem - mondta egy halvány félmosollyal az arcán, majd visszafordult a Tisztásra nézõ ablakhoz.

Odasétáltam mögé, hogy átölelhessem a derekát. Newt megfogta a kezeimet, így álltunk egy ideig. Aztán az egyik pillanatban rekedtes hangon megszólalt:

- Hiányozni fognak - tekintetét lesütve állt elõttem és szavai a mély szomorúság fekete kendõjére emlékeztettek.

- Nem fogsz hinni nekem, de szerintem simán túlélhetik - beszéltem halkan a fülébe. - Gondolj csak bele! Ügyes fiúk, bármire képesek.

- De onnan senki nem tért még vissza. Reménytelen, Lis. Vége van - nem bírtam hallgatni, mennyire feladta már a dolgot. Persze, én sem hittem benne százszázalékosan, de belül még élt a remény. És az majd később derül ki, hogy érdemes volt-e izgulnom, vagy nem.

- Most elmennék értük, hogy visszahozzam õket neked. Csak az engedélyed kell és már mászok is a falakra.

- Tán azt kéred tõlem, hogy vezesselek a halálba? Azt akarod, hogy engedjelek be a Siratók közé? Komolyan azt szeretnéd, hogy téged is elveszítselek?

- Nem... Sajnálom, nem így értettem.

- Persze, hogy nem. Bocsi, már teljesen az agyamra ment ez az egész. De értékelem hogy ennyire aggódsz értük és értem is - az utolsó mondatnál rám mosolygott és közelebb hajolt egy csókra.

- Szeretlek. Melletted leszek az utolsó lélegzetemig.

- Én is - szomorú sóhajtásokkal teli ölelésbe zártam a kis Newtot.

Minden bánata benne volt ebben az ölelésben. Még szorosabban bújt hozzám, gondolom, hogy biztos legyen benne, nem hagyom egyedül. Szegény pára csak egy kis szabadságra vágyott. Arra, hogy megszabaduljon a VESZETT-től és újra teljes életet éljen. Másra sem lett volna szüksége, mint egy kis levegőváltozásra.

- Aludnod kéne - kezdte újra az aggódást.

- Neked is - mondtam, majd végigsimítottam az arcán és magammal húztam vissza az ágyba.

Nem ellenkezett. Csendben lefeküdt mellém és lehunyta a szemét. Közelebb húzódtam hozzá és átöleltem. Valami mosolyféle suhant végig az arcán, de aztán eltűnt. Még néztem őt egy ideig, utána viszont már legyőzött az álmosság.

Amikor újra felébredtem, Newtot még magam mellett találtam, ami jó jel volt. Ezúttal én bámultam ki az ablakon és végre szemtanúja lehettem egy Napfelkeltének. És ekkor hasított be az agyamba egy metsző gondolat: hamarosan nyílnak a Kapuk. Visszanéztem Newtra. Szóljak neki? Keltsem fel? Okozzak neki megint fájdalmat? Nem. Ezt nem tehettem meg vele. Olyan békésen aludt, hogy képtelen lettem volna felébreszteni.

Ezek alapján megpusziltam a homlokát és kiindultam a szobából. Amikor leértem, páran már gyülekeztek a Kapu előtt, köztük Chuck is.

- Jó reggelt, Chuckie! Hogy aludtál?

- Nem túl jól. És te?

- Szintén. De látom nem csak bennem van még remény.

- Nem, nem. Valahogy érzem, hogy ez most más - nézett rám a kis srác csillogó szemekkel.