A Remény utolsó sugarai ✓

Nyitva, vagy csukva...

Egy csöppnyi hideget éreztem az arcomon. Apró kis hűvös érzet volt csupán, mégsem értettem, mi az. De tényleg érdekel is? Nem hiszem. Nem akartam kizökkenteni magam ebből a gyönyörűséges állapotból. Valahogy semmi sem tudott volna zavarni. Mindenesetre azért érdekelt, hogyan kerültem ilyen önkívületi állapotba, viszonylag hamar.

Azt hiszem, sokáig voltam még ott. Nem érzékeltem semmit. Az egyik pillanatban viszont felpattantam, mert már így is túl sokat voltam távol. Félresöpörtem a hajam az arcomból és felálltam. Lassan támolyogtam vissza, és nem akartam otthagyni a gyönyörű erdőt. Szippantottam még egy utolsót a levegőből, mielőtt beléptem volna a Tisztásra. Ott sokan sürögtek-forogtak, így arra gondoltam, mégsem maradhattam el olyan sokáig.

Kótyagos fejjel nem igazán fogtam fel mi történik körülöttem, így azt sem, amikor Newt odasietett hozzám és a nyakamba borult. Mindenesetre visszaöleltem és megsimogattam a hátát. Felnéztem rá, egyenesen álomszép szemeibe. Onnan már egyenes út vezetett az ajkaira, amire szenvedéllyel vágytam és egyetlen másodpercet sem akartam várakozással tölteni, ezért tarkójába kapaszkodva megcsókoltam õt. Úgy éreztem, soha nem akarom elengedni és nincs az az erõ, ami szétválaszthatna minket.

- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte Newt, amikor nagysokára elváltak ajkaink.

- Öhm - nem tudtam, hogyan feleljek erre. Mert mennyire hülyén hangzik már, hogy elaludtam egy darab fán?

- Nos? - noszogatott tovább.

- Rendben. Bealudtam - hangos nevetés szakadt ki belõle, mire én is elmosolyodtam.

- Bocsi - szabadkozott, miután alaposan kinevetett. - Csak ez annyira te vagy! Te szoktál totál abszurd helyzetekbe keveredni.

- Ismersz már, mint a rossz pénzt - mondtam, majd megfogtam a kezét és elindultunk a Kert felé.

A napunk többi része munkával és jóízû beszélgetéssel telt, szóval semmi említésre méltó nem történt. Egészen addig, amíg gyanús zajok nem jöttek ki az Útvesztõbõl. Beleremegett a szívem a gondolatba, hogy valami borzalmas történhet odabenn két nagyon jó barátommal. Szó nélkül otthagytam Newtot és a munkát, hogy a Nyugati Kapuhoz siessek, ahonnan reggel eltûntek.

Sokan követték a példámat és lassan nagyjából mindenki odagyûlt a kapuhoz. Amikor végre megpillantottam két sietõ alakot közeledni, megnyugodott a lelkem. Éltek, szóval minden rendben.

- Mi folyik odabent?

- Mi történt?

- Mit mûveltél, Thomas? - kérdések százai záporoztak a lihegõ Futárokra, ám egyikük sem válaszolt senkinek. Helyette Thomas belekezdett:

- Találtunk valamit. Egy átjárót, lehet, hogy az a kiút - felkaptam a fejem és a szívem a torkomban vert. A kiutat? Lehetséges volna...?

- Tényleg? - hitetlenkedett Newt is.

- Igen. Még soha nem láttam ezt az ajtót, és most kinyílt. Szerintem oda mennek a Siratók, amikor épp nem minket kergetnek - válaszolt Minho.

- Várj - vágott közbe Chuck. - Megtaláltátok a Sirató-odút? És oda kéne mennünk?

- Igen! Ahol õk bejönnek, ott mi kijuthatunk - Thomas nem mondott hülyeséget és ennyi idõ után nekem már mindegy volt, hogy találkozok-e Siratóval vagy sem.

- Vagy egy tucat Siratóval találjuk szembe magunkat! - szólt Gally. - Az a helyzet srácok, hogy Thomasnak fogalma sincs, mit tett és nem ez lenne az elsõ alkalom.

- Én legalább tettem valamit. És te, Gally? Te mit tettél? - szûrte ki fogai közt Thomas. Kezdett rajta elhatalmasodni a düh, és legszívesebben leállítottam volna, de Gallynek kijárt már egy rendesebb útbaigazítás.

- Ne játszd itt az agyad, Zöldfül! Te három napja vagy itt, én három éve! - mindkettejük arca egyre vörösebb lett.

- Igen és még mindig itt vagy! Talán másképp kéne folytatni a...

- Rendben, akkor legyél te a fõnök! Mit szólnál hozzá? Biztos jól menne neked, hisz' annyi jó ötleted van!

- Hé, Thomas, hagyd - megfogtam a vállát, mire érezhetõen lenyugodott.

Ezután a fiú már nem mondott semmit, csupán gúnyosan végigmérte az Elöljárót, majd megfordult és elment. Utánaindultam volna, ha Jeff nem fut elénk azzal a hírrel, hogy Alby felébredt.

Páran szinte futottunk a Tábor felé. Örültem, hogy a vezérünk végre magához tért, de egyben volt bennem némi félelem is. Aggódtam érte. Mi van, ha olyat látott, amitõl örökre elmegy a kedve az élettõl? Bele se mertem gondolni.

- Alby... Jól vagy? - kérdezte tõle Newt, amint beértünk hozzá.

Miután õ nem felelt, Thomas térdelt le elé, elõadva a legújabb fejleményt:

- Hé, Alby. Lehet, hogy ma Minhóval megtaláltuk az Útvesztõ kijáratát. Hallod? Kijuthatunk!

Thomas teljesen fel volt lelkesülve. Õ maga sem hitte el, mekkora elõrelépést tett kiszabadulásunk kísérlete. Ám Alby öröm helyett könnyes szemmel csak rázta a fejét.

- Nem mehetünk el... Nem hagyják, hogy megtegyük.

- Mi... mirõl beszélsz? - kérdezte meghökkenve Thomas.

- Már emlékszem. Elég sokra, ahhoz, hogy tudjam.

- És mire emlékszel?

- Rád - Thomas visszahõkölt. Pont annyira meglepõdött, mint én. Mért pont Thomas? Mit tett?

A szobában mindenki más is ledöbbenve nézett a Futárra. Senki nem értette, mi köze neki ehhez.

- Te voltál a kedvencük, mindig - utolsó szavát már összeszorított fogakkal mondta. Csak álltam értetlenül és vártam, mi derül még ki aznap.

Mély csend állt be. Senki nem szólt semmit. A talajt néztem. Próbáltam felfogni, amit Alby mondott. Aztán Thomasra pillantottam. Az arca csupa kedvességet árasztott, a légynek sem tudott volna ártani. Csak reménykedni tudtam, hogy ez nem egy álca. Ha igaz is lett volna, képtelen lettem volna bevallani magamnak, hogy õ igazából nem az, akinek mondja magát. Hiába volt rá Alby a bizonyíték, nem akartam ezt elhinni.

És igencsak jó színésznek kell lenni ahhoz, hogy ilyen színjátékot le tudj vágni, plusz úgy meglepõdni, mintha igazi lenne. Szóval a csatában ismét a szívem gyõzött, nem pedig az agyam. Általában ez így szokott lenni, tehát akkor sem okozott túl nagy meglepetést.

- De mért tetted? Mért jöttél ide? - vezérünk ekkor már valósággal összetört. Kezébe temette az arcát és halkan nyöszörgött. Szörnyû volt az erõs Albyt így látni, betegen és gyengén.

Reagálni viszont nem tudtunk, mert zavargások hangja szûrõdött át az ajtón. Érdeklõdve siettünk ki, ahol futkosó Tisztársakat láttunk fáklyákkal hadonászni. Minden pillantásban félelem tombolt, ami szépen lassan átterjedt rám is.

- Winston, mi történt? - állította meg őt Thomas.

- A Kapu nyitva maradt - válaszolta és már sietett is tovább.

Elkapott a pánik. Eddig a kapuk védtek meg minket a Siratóktól, de ezek nyitva maradtak. A remény arra, hogy kijutunk... elszállt.

Boldog karácsonyt, Unikornizs ! 😊❤️