Az alagút végén

Kilenc

Selena

A bejelentés után, a feszültséget lehetet érezni a levegőben. Senkire nem mertem rá pillantani, féltem mit is tudnék leolvasni az arcukról. A szemükben nem akartam azt a gyűlöletet és utálatot felfedezni, amivel tudom előbb vagy utóbb szembe kell néznem. Apa beszéde egészen megható volt a családunk számára. A focisták és az azokat segítők is figyelemmel hallgatták a rájuk vonatkozó részt. Apa már karácsony után munkába állítja őket, amit meg is értek, rájuk fér a felkészülés. A vacsora alatt az asztalok társaságai beszélgettek. Én személy szerint alig vártam a véget, hogy ki mehessek és szívhassak egy kis friss levegőt, így amikor véget ért csendben kiosontam. A szél bele kapott a hajamba, de egyáltalán nem bántam. Az étterem egyik oldal korlátánál álltam s csak kémleltem a csillagos eget, ami gyönyörű volt. Az agyamat teljesen sikerült kiürítenem, hiszen nem volt veszteni valóm. Stabilan állok a munkahelyemen, a magánéletem romokban, mindenem a fiam, nem szeretném elveszíteni. Ha a fiúk meg is bocsájtanak, Gereth egészen más tészta lesz, hisz ő vele van a legjobb kapcsolatom a fiúk között. Ramosról már említést sem teszek, tudom az apám nem fog vele kesztyűs kézzel bánni. Busásan vissza kell fizetnie az ellenem elkövetet dolgok miatt. Gondolataim már egy szebb élet felé kalandoztak, amikor is valaki halálra ijesztett.

- Zidane, bent kellene ünnepelned a család egyesülését - szólt hozzám a lehető leggúnyosabb hangján. Mit is vártam tőle?

- Mit akarsz? - sóhajtottam föl fáradtan. - Belém akarsz kötni? - mutattam magamra. - Tessék, itt vagyok - tártam szét karjaimat. - Tedd túl magad rajta, törődj inkább a saját életeddel - tanácsoltam.

- Az elkényesztetett, mindent meg kapok kislány megszólalt - mosolygot rám. - Apuci kicsi lánya, Flo bácsi kicsi védence - engem úgy sérteget, ahogy akar, de a családomat ne vegye a szájára. Nekik ehhez semmi közük....

- Hagyj békén! - szólítottam fel. - Nincs kedvem most ehhez.

- Mit teszel, ha nem? - tett egy lépést irányomba. - Szaladsz apucihoz és beárulsz, mint egy óvodás? Teljesen érthető, miért is kerültél pont ehhez a csapathoz. A protekció mindig is sokat ért - nevettet fel keserűen.

- Csak, hogy tisztázzuk - léptem egyet én is az irányába. - Még mindig nem sokat tudsz rólam, fogalmad sincs milyen életem van vagy éppenséggel volt. Szállj le rólam, együtt kell majd dolgoznunk, de másról nem is kell beszélnünk. Köszönetet kell mondanod, miattam vagy még a csapatban, mert nem árultalak el az apámnak. Amikor elmentem, ragaszkodott ahhoz, hogy elmondjam ki miatt megyek el. Tudtam a csapat szerves része vagy, így hallgattam - már a magánszférát léptem át, de azt akartam megértse, nem érdekel már többé, hagyjon békén, hiszen elég sok a problémám nélküle is. - Te vagy a csapatkapitány, hát viselkedj is végre úgy.

- Na ide figyelj – ragadta meg a karomat. - Nekem te ne mond meg, hogy mit tegyek – sziszegi az arcomba.

- Selena – a lányok álltak az ajtóban, eléggé meglepődtek amikor megláttak minket. Meg kell majd köszönnöm, a legjobbkor jöttek. - Itt meg mi folyik? - jöttek közelebb.

- Semmi - rántottam ki a karomat. - Mi a baj? - fordultam feléjük.

- Hát a focista teljesen elcsavarta a fejem, de tudod milyen vagyok, szeretek nyerni, így tartom magam – kezd el fecsegni a szőkeség.

- Aya - kiállt fel Daniela. - Most nem erről van szó - hurrogta le a lányt.

- Ja, igen – csapta magát homlokon. - Indulnunk kell azonnal – adja kezembe a táskámat.

- Hová? - kérdeztem rá, valami itt nagyon nem stimmelt. Éreztem a bensőmben, hogy valami baj van. A levegőt élesebben kezdtem venni.

- Itt a taxi, gyere – ragadtak karon. Én viszont megtoppantam, vissza sétáltam a meg illetődött férfihoz, hatalmas pofon csattant az arcán. Remélem felfogja, hogy miért is kapta ezt, ne érjen hozzám még egyszer. A lányok után siettem, próbáltam kideríteni még is mi folyik itt.