Az alagút végén

Kettő

S E L E N A

A kórházban ébredni, egy műanyag székben, valami elviselhetetlen fájdalmat okoz a hátamnak még is elviselem, mert amellett tölthettem az időt aki fontos nekem. Órámra pillantva lereagálom, hogy még csak reggel hét óra van. A vizit általában nyolc órakor történik, de mivel ma kedd van, így ez el fog maradni. Elbúcsúzom a még alvó fiútól, majd elhagyom a kórház területét átöltözés céljából. Haza felé menet megálltam egy kávézóban, beszereztem pár süteményt és egy pohár kávét, amit a haza út alatt el is fogyasztottam. Azonnal ki vettem mindent a kocsiból, felvittem a házba, majd gyorsan újra rendeztem a táskámat, amibe most csak a legfontosabbakat pakoltam be, az irataimat, a kulcsaimat, pénztárca és telefon. Gyorsan lezuhanyoztam, egy fehér csipkés fehérnemű szettet vettem magamra és egy lenge nyári fehér ruhát, aminek egyik pántját kellett megkötnöm, hogy a ruha ne essen le rólam. Hajamat ismét lófarokba kötöttem, a sminket ismét nem vittem túlzásba, de ezúttal pár ékszert is magamra vettem. Fújtam a kedvenc parfümömből, aztán késznek nyilvánítottam magamat. Az ajtóban még bele bújtam a kedvenc sarumba, bezártam a házat, aztán autóba ültem. Talán most kellene bevallanom, hogy nem kicsit paráztam be, már nem nevezhető játéknak amit tegnap csinált. Szeretem a munkám és nem szeretném elveszíteni, szükségem van a pénzre. Igaz a szüleim kitudnánk segíteni, de a vezetőségen kívül senki nem tudja a vezeték nevemet és ez maradjon is így. Nincs szükségem külön bánásmódra, se nagyobb hírnévre, volt egy időben elég sok. Végül bátorságot gyűjtve indulok el a pályára, ahol a fiúk ma ismét edzenek. Vidáman veszem észre, hogy a parkolóhelyem üres, Ramos pedig most érkezik egy igen csak feltűnő plasztik jelenséggel. Az épp eszű férfiak csak úgy hívják őket, hogy aranyásók. Ami tulajdonképpen annyit tesz, hogy addig csapolják a bankszámlát, míg lehet. Undorodva nézem párosukat, mert nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyi esze sincs. Kiszállok, majd befelé menet lezárom az autómat. Mosolyogva bólintok a biztonsági őröknek, megállok a hallban és megvárom az épp érkező csatárt. Boldog mosollyal az arcán köszön el kedvesétől és kislányától. Ez a látvány meg melengeti a szívemet s azt kívánom bár nekem is ez a sors adatott volna meg. Az én életem viszont nem lehet ilyen egyszerű, egy időben nagyon sokat szenvedtem és talán még egy kicsit most is. Beletörődtem a sorsomba, ez már biztos, de vajon mikor múlik el teljesen a szívembe költözött fájdalom? Mindennek ellenére kisebb mosollyal az arcomon ölelem magamhoz Gerethet, hisz olyan szerepet tölt be az életemben, mintha a bátyám lenne. Neki mindig mindent elmesélhetek, anélkül, hogy elítélne. Természetesen mindig kifejti a saját véleményét és ezért külön hálás is vagyok neki, viszont van egy része, amiről még ő neki sem beszéltem. Talán beszélnem kellett volna, viszont nem szorulok segítségre, sajnálatra. Ha megtudná kik is a szüleim talán csalódna bennem, mert ilyen sokáig titkoltam. Az öcséimmel csupán hétvégén tudok beszélni, hiszen az iskola mellett foci edzésekre járnak, különböző korcsoportokban. Örülök a sikerüknek még is szeretnék el tölteni velük néhány napot, de tudom ez nem lehetséges, hiszen ők Párizsban élnek, én pedig itt Madridban. Azt hiszem a fiúk annyival lehetnek tisztában, hogy én is francia vagyok akár csak Karim Benzema.

- Szia – nyom csókot hajamba.

- Szia – suttogom mellkasába.

- Minden rendben? - kérdez rá, ahogy minden találkozásunknál szokta.

- Igen - bólintottam, viszont kérdő tekintetét látva, biztos voltam benne, hogy nem hisz nekem. - Nem - sóhajtottam fel végül. - Azt hiszem ennyi idő után most rezeltem be - haraptam ajkamba, míg felnéztem rá, s szinte nyugtatta kétségbeesett tekintetemet, amit csak neki mutathatok meg.