Első fejezet
Egy ember, akit a világ minden mozzanata érdekel ami körülveszi, és csendes magának való teremtés. Érdekes és negatív személy aki azt szeretné ha kedvesek lennének vele, gondolta ezt magáról. De ha nem azok akár a barátai,ismerősei, szerettei vele, és viccelődve mesél róla vagy, esetleg a külsejéről, vagy szóban bántja. Megmérgezi a düh, és ekkor kifordulva magából kezd el embertelen módon túlozva sértegetni, kiket oly szeret. Majd amikor magàhoz tér, mint egy korai màsnapos kaparja össze magàt és probàl bocsánatért esedezve magyaràzkodni. Észrevette hogy ez így nem helyes, és elnyomja minden dühét magában. Tűrve a nyomor érzetet, mit magának alkotott, próbálkozik kedves lenni. De egy bizonyos határnál amit átlépve a határtalan méreg ami gyűlt, és gyűlt, addigra újból kifakad azokra akik ezt teszik vele, csak ekkor lealázva földbetiporja őket. Szeretet. Oly gyönyörű is lehet, de számára csak önfeledt kedvességet és áradozást jelent. Innentől hogy már megbántotta szeretteit, csak alkalmazkodva azt az arcát mutatva annak kit szeretnek, amit kedvelnek benne, próbálva ezzel kedvességet,szerethetőséget éreztetni ezzel egy kis kedvességet kovácsolva magának. Mert több akar lenni mint átlagos, ő akar lenni a legjobb. Mert többnek gondolja magát annál aminek mondják őt. De hiába, mindig útolérték bárkitől is, de útolérték a bántások másoktól, akár az iskolában akár máshol. Hisz egy fura szerzetet sosem néznek jó szemmel. Persze e-ifjúnak is voltak tervei hogy komolyabb céget alapítani és létrehozni egy családi vállalkozást. De ilyes féle kicsinyes hozzálással, nem venné senki komolyan, ráadásul ugyan úgy megtűrt személy lenne, hiszen ki szeretne egy idegbeteggel együtt dolgozni. Onnatól megismerve őt nem vonták be mindenbe a barátai, sem az osztálytársai. Borzalmasan fájt neki ha arról szerez tudomást ha a barátai nélküle tartottak összejövetelt, vagy az osztálya amikor kimaradt egy kupaktanácsból. Észrevette ezt, haragját szűlein vezette le, akik még nem is hagyva hogy igazán kibontakozzon. Ezért a vágya csúpán az hogy kitörjön.
~* ~*~~*~ *~
Fàj. Csak nem említem, mert nem akarom, hogy más terhére legyek azóta mióta àlarcom van.
Egy arrogáns tudatlan zöldülünek titulálnak a barátaim, és azt mondjàk nekem a állandóan hogy "ne menj ki az útra" vagy nem beszéljek ennyit, nyugodjak le. Egyáltalán nem tetszett, mert gyermetegnek éreztem magam velük. Mintha azt éreztem volna hogy soha nem érem útol az ő szintjűket. Mintha egy kisgyerek lennék felnőttekkel akik rendre utasítanak, és nem veszik zokon a szavam. Mintha könnyen lennék feledve és kényszerből vigyázva óvnának engem. Mintha csak udvariasságból kérdeznék meg jóllétem. Nem tartozva oda ugyan de tettek boldoggá engem. Gyönyörű tavaszi napokat rontottam el jelenlétemmel, hisz megjelenve beszéltem velük polgárpukkasztó dolgokról. Nem várva se fogadva tűrtek el sértegetve, mikor megszólaltam. Megevett a dűh, emésztett és várta hogy kijöjjön de nem engedtem egy pontig. Megmarva őket távoztam onnan, elmondtam minden tulzó szót és megjegyzést rájuk minthogy: lehúztok és elnyomjátok kedvemet ezzel tönkretéve ekkori éveim. Hagytam hogy a dűhvel telt gondolataim emésztődjön bennük is, úgy mint bennem akkor. De csak azt kérdezgettem magamtól mindig: Hogy ha az elfogadás a cél itt e baráti körben, akkor engem miért nem fogadtok be a személyem ellenére? Miért nem fogadtok el engem?
De volt egy jàték. Amiben a legjobb akartam lenni, és nyerni akartam bármi áron, és volt egy ifjú gyerek aki mondta nekem hogy segít. Ezt ki is hasznàltam és mindig segitséget kértem. Persze volt amikor el is vesztett nekem, és leszidtam,lehordtam hogy mit müvel, hogy mégis miért veszt. Mindig feljebb és feljebb akartam jutni. Hiba volt. Óriàsi hibàt követtem el, és szembesített vele hogy kihasznàlom én csak mentegetőztem és őt tartottam hibàsnak mindenért.
Emiatt befejeztem és soha nem jàtszottam màssal és nem érdekelt semmi csak a baràtaim akik életet leheltek belém amikor az iskolàban kicsinyes módon nem hagytak és olykor szavakkal, olykor atrocitással bántottak. Mindig lenézve bántak velem mint egy háziállat, mint megtürt személy kinek nincs helye se keresnivalója ott. Egy kényszeres komornyik voltam ki úgy táncol ahogy fütyültek neki. Kit ütöttek ha nem olyat tesz ami a javukra válik, vagy akkor ha csak nekem jó. Hol sírva ment haza ki ezt át élte ott, a magányt, az egyedüllétett és a semmibe vevést. Mikor látva a szemüket tudom hogy nem az élet számukra a fontos hanem a dicsőség ami ezen utálat után jár nekik a "szörnyetegektől". Egyszerűen nyomasztó ennek még létezése is. De a barátaim, ők voltak akik felvidítva emberként bántak és törődtek velem, s olykor feldobták szürke hétköznapjaim. Életkedvem ellilanni látszott de jelenlétükkel meghozták nekem azt, amit persze szokásomhoz híven, poénból mindig elveszettnek emlegettem egy edzés vége felé.
